Cseresznyevirág-szirmok

13//Találkozás

At first sight I felt the energy of sun rays

I saw the life inside your eyes

So shine bright tonight,

You and I

We're beautiful like diamonds in the sky

Eye to eye,

So alive

Hidan nem hitte volna, hogy valaha ezt fogja gondolni, de kezdte megunni gondtalan életét. Pontosabban napjait, de hiszen most már ez az élete, nem igaz?

És mégis, már-már unottan követte a szemével a sokadik ledéren öltözött lányt, unottan fogta kézbe a poharát, hogy igyon még egy kortyot az égető italból. Unottan terítette ki a lapjait egy-egy játszma végén, és unottan számolgatta a pénzt, amit kézhez kapott a végén.

Tényleg hihetetlennek tűnt, ő maga is alig hitte el, de Hidan bizony unatkozott.

Hol voltak a küldetések? Az öldöklés, a vér, a sikolyok?

Már a leszakadó testrészeit sem bánta olyan nagyon, csak történjen végre vele valami. Bármi.

Egyik nap megpróbált verekedést kezdeményezni pár ital után – nem volt különösebb oka, csak unta magát –, de perceken belül kint találta magát az esőben.

Nem tervezett visszamenni az Akatsukihoz egyáltalán, korábban is mindig latolgatta, hogy le kellene lépnie, és a legutolsó küldetése remek alkalomnak bizonyult erre. Tudta, hogy Yahiko úgyis túlságosan el lesz foglalva a Konan iránt való aggódással, és nem fogja őt felkutatni, ha úgy dönt, hogy elhagyja őket.

Természetesen esze ágában sem volt megkeresni Tobit – biztos volt benne, hogy már rég a keselyűk eszegetnek belőle. Vagy így, vagy úgy, az az idióta meghalt, Hidan tudta. Úgy sejtette, hogy a kis Uchiha végzett vele, de mindig, amikor erre gondolt, libabőrös lett, mintha valami – talán Jashin-sama? – így akarna valamit a tudtára adni. De ha őszinte akart lenni magával, egyáltalán nem érdekelte.

Viszont, ha vissza akarna menni, Tobit – a testet legalábbis – magával kellene vinnie.

Nem mintha vissza akarna menni!
De ezt mondta neki Kisame... Kisame szavait vajon okos döntés lenne figyelmen kívül hagyni, ha mégis vissza akarna mászni hozzájuk?

Nem mintha tervezgetné!

De mégis, üres kézzel beállítani, napok – hetek? – után...

Hidan mérgesen lecsapta a poharát az asztalra. Elég volt a rinyálásból, gondolta, ideje vadászatra indulni! Ha nem is találja meg Tobit, Orochimaru hátsó kertjében még mindig szétnézhetett. Biztos volt benne, hogy ott úgyis találna valami izgalmasat.

Így történt, hogy Hidan hirtelenjében felpattant a helyéről, és útnak indult, maga mögött hagyva a fülledt levegőjű bordélyt és a megkönnyebbült csapost.

Tudta, hogy a kígyó rejtekhelye szinte a szomszédban volt, hiszen Orochimaru csatlósai minden nap megfordultak a fogadóban.

Pár odavetett kérdés, két törött orr és – csak – egy halott után teljes körű útbaigazítást kapott. Magában már tervezgette a beszédét, amivel visszatér azokhoz a köpenyes nyomorultakhoz, valamiféle különleges „ajándékkal" a kígyótól. Még nem tudta, mi lesz az, de értékes lesz, az biztos. Látta is maga előtt diadalittas mosolyát.

Amikor végül odaért, meglepetten tapasztalta, hogy őröket egyáltalán nem talált. Különösnek gondolta. Azért meghúzta magát, hiszen most nem feltétlenül harcolni akart, hanem szerezni valamit – bármit, bárkit, információt –, hogy ne üres kézzel állítson majd be, lehetőleg egy darabban. A szó legszorosabb értelmében.