Cseresznyevirág-szirmok

10//Melletted

 I really thought you were on my side

But now there's nobody by my side

Sakura nem tudta volna megmondani, mit érez. Elárulták, persze, de hiszen... Minek is bízott meg Sasukéban? Majdnem elnevette magát. Ő volt olyan buta, hogy szó nélkül hitt a fiúban.

Miért?

Talán mert még mindig szereti. Talán mert mindig is szerette.
Talán.

Bár ebben a pillanatban sokféle dolgot érzett Sasuke iránt, egyik sem volt még csak köszönőviszonyban sem a szeretettel.

Maszkos emberek vették körül szorosan őket, Sasuke pedig mellette lépdelt csendben. Az elmúlt egy-két órában hangtalanul haladtak, de Sasuke néhányszor úgy nézett rá, mintha mondani akarna valamit. Egyszer még a száját is kinyitotta, de ugyanolyan gyorsan be is csukta. Ha Sakurának nem lettek volna a háta mögé kötve a kezei, még nevetségesnek is találta volna, hogy az Uchiha úgy tátog, mint egy hal.

Nem, gondolta, ez még hátrakötött kezekkel is vicces volt.

Tudta, hogy azon kellene törnie a fejét, hogyan szabadulhatna el, de egyszerűen nem tudta összeszedni a gondolatait. Csak arra tudott gondolni, hogy olyan szívesen behúzna egyet – talán kettőt – Sasukénak. Illetve, hogy szeretne a saját szobájában lenni és álomba sírni magát.

Szerette volna azt tettetni, hogy ez meg sem történt. Hogy az elmúlt pár hét csak egy rossz álom volt. Egy nagyon-nagyon hosszú rémálom. De amikor összetalálkozott a szeme egy sötét pillantással, végleg el kellett fogadnia, hogy ez a valóság. És nem fog felkelni.

***

Itachi frusztráltan ácsorgott Konan ágya mellett. Nem tudta rávenni a lábait, hogy elmenjen mellőle, amióta Kisame kifulladva megérkezett a félig eszméletlen nővel a karjában. Yahiko és Deidara is meglepetten tapasztalták, hogy a férfi csaknem teljes pánikban rontott be az ajtón. Itachi talán csak egy másodperccel később fogta fel, amit a többiek is: Konan találkozott az öccsével.

Sasuke. Sasuke bántotta Konant.

És elnézve az üveges tekintetét, Itachi biztos volt benne, hogy talán még egy nála is kegyetlenebb világba száműzte Konant. Tulajdonképpen ez is az ő hibája volt, gondolta.

Már megszokta, szinte mindenért ki tudta találni, hogy ő a felelős.
Természetesen most is.
Természetesen, ha megölte volna az öccsét évekkel ezelőtt, nem történt volna ez Konannal.

Itachi szívesen hagyta volna, hogy az önvádló és az önpusztító gondolatok elárasszák a fejét, de Kisame űzött tekintete, és Yahiko ordibálása valahogy észhez térítette. Tudta, hogy erőt kell vennie magán. Konan miatt. Talán nem tette volna meg ugyanezt Deidaráért, de Konant őszintén kedvelte.

Ezért miután óvatosan lefektették az ágyára, Itachi letérdelt mellé, és belenézett a homályos, arany szemekbe. Nem tudta kitörölni az emlékeit, nem volt képes őket semmissé tenni, de a fájdalom enyhítése egyszerű volt. Nem mutatott Konannak vidám réteket, napsütötte tengerpartot vagy éneklő madárkákat.

Nem mutatott neki semmit. Abszolút semmit. Édes, puha fényességbe göngyölte megtépázott idegeit, nem engedve, hogy újraélje minduntalan a kínzását. Hosszú ideig térdelt az ágy mellett, a lába rég elzsibbadt, a feje hasogatott, de nem mozdult. Legalábbis addig nem, ameddig meg nem látott egy szikrát a tompa szemekben.

Konan pislogott egyet, és Itachi érezte, ahogy az a hatalmas kő leesett a szívéről. Küldött a nő felé egy megnyugtató pillantást, felállt, majd segített neki felülni, kezében már egy pohár víz.