Cseresznyevirág-szirmok

9//Bizalom

Talking to the moon

Tryin' to get to you 

In hopes you're on the other side

Talking to me too

Or am I a fool who sits alone

Talking to the moon

Neji úgy érezte, valami nagyon bensőségeset pillantott meg, amihez nem lett volna joga. Csak edzeni szeretett volna menni, de fogalma sem volt róla, hogy miután – egyáltalán nem helyesen – kihallgatta a beszélgetésüket Sakuráról és a terveiről, ott fogja találni Hinatát és Narutót, akit talán soha életében nem látott így sírni. Látta szomorúnak persze, kétségbeesettnek talán, de így... Ilyen elkeseredettnek... soha.

Ha nem tudta volna miért, azt mondta volna, hogy szánalom, amit művelnek.

De Neji tudta, ahogyan azt is, hogy az a kettő nem fogja egyhamar elengedni egymást. Már elfogadta, hogy összetartoznak. És, hogy szükségük van egymásra.

Ha gondolta volna, hogy ez lesz, nem hallgatózott volna, győzködte magát, miközben halkan hátralépett az ajtófélfától.
Úgy érezte, egy kiadós séta nagyon jót tenne neki. Ki kellett szellőztetnie a fejét. Vagy egy kiadós verekedés sem ártott volna, de megrázta a fejét a gondolatra.

Nagyot sóhajtott. Nem kereshette állandóan a bajt.

Viszont, néha a baj kereste őt.

Egy hirtelen gondolattól vezérelve tehát sarkon fordult és berontott a terembe, ahol Hinata és Naruto még mindig egymás karjában voltak. Riadtan pillantottak rá.

– Fél órátok van, hogy összeszedjétek a szánalmas seggeteket. Étel, fegyver – vetette oda, nem magyarázva semmit. – Az erdőben találkozunk.

Szerencsére nem kellett magyarázni, milyen erdőben, és hol. Az Akadémia hátsó bejárata egy játszótérre nyílt, ahonnan könnyen ki lehetett szökni az udvarról a szomszédos erdőbe.
És ők gyerekként mindig kiszöktek.
Aztán idősebb korukban is gyakran találkoztak ott, ha valami fontos dolgot kellett megbeszélniük.

És Neji biztos volt benne, hogy az elmúlt években aligha volt bármi fontosabb, mint ez az ügy. Sakurának szüksége volt rájuk. Sakurának szüksége volt a barátaira.

A következő útja Ino házához vezetett. Egyszerre meglepetten és megkönnyebbülten konstatálta, hogy Shikamaru a lánnyal egyszerre pattant fel a kanapéról, amikor valami vadember módjára feltépte az ajtót. Legalább nem kellett kitérőt tennie, és elmenni a Nara-birtokra.

Nagyjából ugyanolyan kedves hangon, ugyanazt vetette nekik oda, mint amit Narutóéknak, majd el is tűnt. Ino és Shikamaru tanácstalanul, de aggodalmasan néztek össze. Nem tudták, mi ütött Nejibe, de érezték a parancsot a szavaiban, amit egyszerűen nem tagadhattak meg. Nem azért, mert Nejitől származtak, hanem mert a férfi szeme ijesztően eltökélt és ellentmondást nem tűrő volt.

– Étel...? Fegyver? Mégis...

– Azt hiszem, tudom, mire készül – szakította félbe Shikamaru. – Csak azt nem értem, hol van Naruto...

Ino nem válaszolt, csak összeszorított szájjal besietett a szobájába. Shikamaru várta a hangos csapódást, ahogy a lány bevágja maga mögött az ajtót, de az csak nem jött. Így hát utána indult, és megállt a küszöbön. Hanyagul nekitámaszkodott az ajtónak, miközben nézte, ahogy Ino átöltözött. Már rég túl voltak a szégyenlősségen, Inót pedig nem zavarta egyáltalán, hogy Shikamaru látja a fehérneműjét. Pláne nem most.