Without Shadow - Föld és Pokol peremén II.

4. Alice története

Barbara

Sötétség honolt körülöttem, sehol egy kis fény vagy hang. Meglepően könnyűnek éreztem magam, szinte lebegtem a feketeség tengerén, mintha egy vak kósza lélek lennék. A gondolataimon kívül minden egyéb érzékem elveszett. Kezemmel - már ha volt - nem éreztem a környezetemet, még a saját testemet se. Tényleg csak egy lebegő semmi lennék ebben a világban?

Nem sokkal később a távolból, valami messzi, de fényes dolgot vettem észre. Mintha egy apró csillag bukkant volna fel a semmiből. A fénypont felém haladt, megvilágítva maga körül a gomolygó füstöt. Minél közelebb került hozzám, annál jobban éreztem egy húzó erőt, amely felerősödve magához rántott, mintha egy lyuk lenne az univerzumban.

Amint beszippantott, vakító világosság bántotta a retinámat. Szinte már égetett, ezért lehunyt szemmel száguldoztam tovább az ismeretlenbe.  A sebesség hatására a szél süvítve belekapott a hajamba és csiklandozva tapad az arcomra pár tincs. Már láttam, hallottam és végre éreztem is! Pár másodperc múlva a szívó erő érezhetően csökkent, majd abba maradt, végül pedig egy puffanással értem földet. Az első dolog, amit megláttam az egy kiszáradt fa volt és az ég.

– Hová kerültem? - ültem fel és örömmel konstatáltam, hogy volt kezem, lábam, testem, és arcom, vagyis semmim se hiányzott.

A fű, amin ültem, olyan száraz volt, hogy szúrta a fenekemet, mintha milliónyi kis tűt ültettek volna el. Az egész táj komornak és barátságtalannak tűnt a haldokló természet látképétől. A vihar előtti csendre hasonlított, azzal az aprócska különbséggel, hogy alig volt felhő az égen és még a nap is sütött. Igaz gyenge, erőtlen fénnyel, amely talán nem sokára végleg kialudni készült. Szabad szemmel simán bele lehetett nézni, akár a naplementébe vagy a holdra az égen.

Összességében a táj egy rideg képet festett le előttem. Az élet apró szikráját sem lehetett látni. Síri csend honolt, sehol egy kis madárcsicsergés vagy tücsökciripelés. A saját életkedvem is eltűnt ezt a környezetet látva. Tulajdonképpen abban se voltam biztos, hogy éltem-e még. A bizonyosság kedvéért megpróbáltam kitapintani a pulzusomat a csuklómon, majd a nyakamon. Hol az egyik, hol a másik oldalon keresgéltem valami halovány életjelet, de nem leltem meg. 

Halott vagyok!

Gyűlöltem Martint, amiért ezt tette velem. Mégis ki képes arra, hogy megölje azt, akit elvileg szeret? Azt hittem, hogy egy oldalon álltunk, de túl naiv voltam. Aaron még figyelmeztetett is, hogy ne bízzak meg azokban, akik elvileg nekem akarnak jót. Fájt beismerni, hogy igaza volt.

Amíg gyötörődve sétáltam a kietlen tájon felfedeztem egy különös tárgyat a messzeségben. A füves puszta közepén egy óriási nagy ablakkeret állt. Akkora volt, mint egy ház. Benne egy újabb tájat láttam, amely az itteni ellenkezőjét mutatta; minden zöldellett, virágos, élettel teli. Egészen közel merészkedtem hozzá. Még sosem láttam ehhez hasonlót. A keret mögé sétáltam, várva mit találok mögötte, de a táj folytatódott tovább a saját élettelen, komor mivoltában. Újra az ablak felé sétáltam, a földről felvettem egy kis kavicsot. Tétován, de az üvegnek hajítottam. Megdöbbentem, ahogy az elnyelődött és a zöld tájon pattogott tovább.

– Ez egy kapu! - állapítottam meg hangosan.

Jó volt hallani végre a lágy, vékonynak ugyan nem mondható hangomat. Tettem még egy próbát. Kerestem egy faágat, átdugtam az ablakon, majd visszahúztam. Kicsit zavaros lett tőle a kép, amikor megpiszkáltam, mintha egy vizes kocsonyás felület lett volna. Mivel én meg már úgy se éltem, félelem nélkül beléptem a keretbe. Azonnal a látott helyen találtam magam, kisebb dzsungel tárult a szemem elé. Mindenhol kusza zöld növények tekeregtek. Méhek zümmögve jártak egyik virágról a másikra, madarak éneke zengett minden fáról és bokorról. Néhol lágyan átjárta a napfény a fák koronáit, miközben kellemes meleg szellő zizegtette a leveleket, finom virágillatot hozva magával. A táj minden egyes négyzetcentije az életet árasztotta magából. Még mindig nem tudtam, hogy hol lehettem.