Without Shadow - Föld és Pokol peremén II.

21. Pozitív rezgések

Barbara

Erőteljesen pislogtam a plafonra, hogy visszaszoríthassam a kitörni vágyó könnyeimet. Kezem remegett, a tenyerem égett, ami egy hatalmas nagy pofont kívánt arra az arcra. Megérdemelte volna! Legalábbis próbáltam ezzel nyugtatni magam, miközben a sírással és az indulataimmal viaskodtam. A körülvett különös érzelmektől még kevésbé tudtam megtartani a józan eszemet. Simán kinyírhattam volna, egy legyintéssel eltörném Martin gerincét, vagy csak megszorongatnám a nyakát és helyben megfulladt volna, de nem tettem meg. A szavaitól lefagytam. Az emberi lelkemet bántotta, ami továbbra is sajgott, talán azért mert tudat alatt sejtettem, hogy igazat mondott. Az igazság pedig néha igen fájdalmas. Már kihalt belőlem az a szeretni való, naiv, fiatal lány, és bármennyire is szerettem volna egy normális életet élni, emberként már esélyem se volt rá. Csak sodródtam az árral, és a mának éltem, mivel a jövő képe még teljesen bizonytalanná vált.

Annyira elmélyedtem önmagamban, hogy fel se tűnt, már a folyosó végén álltam, ahol Matt tekintetével találkoztam. Karját a mellkasa köré fonta és hanyagul a falnak támaszkodott. Arcán sokat sejtető mosoly terült el, amire dühösen megforgattam a szemem. Nyilván kihallgatott minket, és tudott a csókunkról is.

Mássz ki a fejemből! - sziszegtem rá gondolatban és elviharoztam a nappali felé.

Miután Mattet magam mögött hagytam, nem sokkal rá, hallottam az ajtó nyikorgását. Félvállról hátra pillantottam, és láttam, ahogy Martin meg a bátyja halkan tanakodtak a folyosó végében. Mérgesen felsóhajtottam és megcéloztam a napfényben úszó kanapé egyikét. Elhelyezkedtem és azt figyeltem hogyan bajlódik apám a kiszakadt bejárati ajtóval. A fiúk a konyhába mentek és az étkészlet csörgéséből kifolyólag valószínűleg enni készültek. Az iménti összezörrenésünk ellenére, Martin eléggé önfeledten viháncolt a bátyjával, mire apa morcosan rájuk parancsolt, hogy igazán segíthetnének neki. Mellkasomhoz húztam a térdem és úgy figyeltem tovább őket. Attól a perctől fogva láthatatlannak éreztem magam. Robert úgy viselkedett, mintha a srácok vérszerinti apja lett volna. Minden egyes mozdulatuk összhangban volt, emellett egymás szeretete és tisztelete sugárzott róluk. A démonvadászat összehozta őket, és egy igazi családot kovácsolt belőlük.

A gyomrom émelyegni kezdett, ahogy a külső ingerek elkezdtek hatni rám. Felpattantam a kanapéról és határozott gyors léptekkel oda siettem hozzájuk, hogy mihamarabb véget vessek az idilli pillanatnak. A hányinger kerülgetett, ahogy csökkent a köztünk lévő távolság. Matt támasztotta az ajtót, Martin és apa pedig csavarozni próbálták. Erőt vettem magamon és visszanyeltem a gyomromból kiáramló savat.

– Na, el innen! Majd én megcsinálom! - határozott hangon szóltam és csípőre tett kézzel vártam a mesteremberek reakcióit. Matt felnevetett, a többiek némán pislogtak rám.

– Nem fogok megszökni - bizonygattam.

Holott igazán alkalmas szituáció lehetett volna, de már két próbálkozásom kudarcba fulladt, nem akartam egy harmadikat is.

Vettem egy mély levegőt és magamba tartottam, miközben kezemmel elhessegettem Mattet az ajtótól, majd tenyeremet ráhelyeztem a megroggyant bejáratra. Koncentráltam a fa anyagára, miközben elképzeltem, ahogyan önmagát regenerálja. Bőröm alatt apró bizsergés indult el, majd az anyag különös, recsegő hangot kiadva mozgásba lendült. Kinyitottam gyorsan a szememet és végigfigyeltem miként vált a megviselt ajtóból egy ép és vadonatúj. Ugyanezt megcsináltam a megrepedt ajtófélfával, A végére már bele is szédültem, de elértem, amit akartam. Mind a hárman megrökönyödve bámultak rám, apám szemében csillogását véltem felfedezni.