12. Önvédelem?

248 18 15
                                    




Barbara


Lassan közeledett a szülinapon, ezzel egy időben Szent Iván éjszakája is. Pontosan június 23-án jöttem a világra. Különféle hiedelmek kapcsolódtak ehhez az éjszakához. A legtöbb kultúra szerint, ez a termékenység éjjele. Ekkor ünnepelték a jó termést, áldozatokat hoztak, vagy éppen egy kisebb csoportos szeretkezést tartottak a közeli tavakban. Viszont ilyenkor a túlvilág kapui tárva-nyitva voltak, tündérek, koboldok, szellemek és démonok bóklásztak az emberek közt. Bár sosem hittem volna ezelőtt, hogy ez a népi monda igaz, de az elmúlt pár hónap eseményeit figyelembe véve már nem tartottam kizártnak.

Izgatottan vártam, hogy végre tizennyolc éves legyek, ezzel együtt rettegtem is.  Mi van, ha történik valami rémes katasztrófa? Igyekeztem kiverni a fejemből a negatív gondolatokat, és inkább azzal foglalkoztam, hogy emberhez méltóan megünnepelhessem a felnőtté válásomat. Bulizni akartam, ahogy a többi korombéli lány tenné. Nappal nyitott szemmel jártam a várost és plakátokat pásztáztam, hátha akad valami buli azon az éjjel. Ingyenes programújságokat bújtam, melyekben rengeteg környékbeli klubbokat találtam.

– Marlo! - kiabáltam ki a menedékünk folyosójára, majd elindultam az ő kis lakhelyére, hogy elmondjam a bulizással kapcsolatos terveimet. Maradt egy kis megtakarított pénzem, amiből bőven kijöttünk volna ketten egy drágább szórakozóhelyen is.  Ahogy beléptem Marlo birodalmába, nem találtam egy lelket sem.

Már megint hová tűnt? – vakartam meg a fejem.

A legutóbbi szörnyű rémálmom óta, mintha kicserélték volna a Camarlot. Magába gubózott és folyamatosan eltűnt több órára. Mikor számon kértem tőle, hogy merre járt, csak megvonta a vállát és annyit mondott, hogy járt egyet. Aggódtam miatta, nem császkálhatott egyedül az emberek közt, még feltűnést kelthet. Másfelől nem szerettem egyedül maradni ebben a nagy és rideg épületben. Féltem, hogy egyszer fogja magát és elhagy, én meg teljesen magamra utalva retteghetek a rosszakaróimtól. Ugyan halottnak hisz mindkét világ, de biztos voltam benne, hogy ez csak idők kérdése és rájönnek a turpisságra. Marlo mellett nyugodtabb voltam, biztonságban éreztem magam. Féltem mindig is beismerni, de világ életemben függtem valakitől. Kezdetben apámtól, később Martintól végül pedig Marlotól. Legalább még ennyi emberi megmaradt bennem. Elmosolyodtam, ahogy a magánytól való félelemre gondoltam.

Marlo rozzant kanapéján foglaltam helyett, amit még a városi lomtalanításból szerzett. Nem sok berendezési tárgy helyezkedett el. Az ablak melletti sarokban egy ósdi matrac hevert, mint amilyen nálam is, mellette pedig a ruhákkal teli bőrönd. Előtte a szoba közepén egy ütött-kopott faasztal terült el. Kezemmel végig simítottam a kanapé durva, foszló szövetén. Ugyan a kárpit már teljesen elöregedett, a matrac benne még mindig puha és kényelmes volt. A bőröndhöz léptem, kivettem pár ruhadarabot, melyek még a démonvadász apám hordott. Mélyen beleszippantottam az egyik póló lágy anyagába. Finom illat áradt belőle, de már nem az apámé. Ez valami egészen más volt. Újra beszívtam a jól eső illatanyagokat, melynek hatására végigfutott egy kellemes bizsergés a gerincemen.

– Mit csinálsz? - összehúzott szemöldökkel meredt rám az ajtóban álló Camarlo.

A vér azon nyomban az arcomba szökött, még a fülem hegye is égett.

– Csak megszagoltam - bevallottam, azután visszaraktam a felsőt a bőröndbe.

– De miért? - rám nézett és egyenesen a táska felé vette az irányt, kikapta a nem rég kezemben lévő felsőt és szimatolni kezdte, mint egy kutya.

– Nem érzek rajta semmit - állapította meg, aztán visszarakta a helyére.

– Nem is kell - vontam meg a vállam.

Without Shadow - Föld és Pokol peremén II.Where stories live. Discover now