Without Shadow - Föld és Pokol peremén II.

13. Pokoli függetlenné válás

Barbara

Elérkezett a várva várt nap, a szülinapom. Ahogy besütött az első napsugár az ablakomon, szinte azonnal kipattant az álom a szememből. Marlo kíméletes volt velem és nem küldött borzasztó rémképeket az éjjel. Bár ettől függetlenül is érdekeset álmodtam. Újra meg újra az a három férfi jelent meg, akik megtámadtak. Mindegyik alkalommal kivégeztem őket, különféle módszerekkel. Az egészben talán az tűnt a legrosszabbnak, hogy még akkor is élveztem. Boldogsággal töltött el a haláluk, majd hogy nem mosolyogva ébredtem, mint aki a legszebb álmából kelt volna fel. Talán Lucifer nem véletlenül fosztott meg a pozitív érzelmektől. Lehet pont ezt akarta, hogy a gyilkolás révén érjem el az örömöt, ezzel egy ösztönös reflexet kialakítva az agyamba, hogy még többet öljek. Ijesztő felvetésemet próbáltam inkább elterelni a Marloval való közös ünneplésünkre.

Korábban már összeraktam a fejemben egy programtervet. Az első állomásnak a vásárlást tűztem ki, ugyanis szerettem volna pár ünnepélyesebb ruhát, amiben megjelenhettünk az általam kinézett szórakozó helyen. A Lost Angels-t néztem ki, ami Angyalfogó végében feküdt, jó messze a szálláshelyünktől. A pontos és biztos teleportálás érdekében, elsétáltunk előző nap Marloval a helyszínre, hogy kinézzünk egy nyugodt, eldugott kis utcát, ahol senki sem láthatta a megérkezésünket. A nap második főpontjának az alkoholvásárlást választottam. Rég ittam és ez az alkalom ideálisnak tűnt a bepótolására. Viszont nem tudtam pontosan hogyan valósíthatom meg, ugyanis semmilyen iratot nem hoztam magammal, amivel igazolhattam volna a nagykorúságomat, és garantálni sem lehetett, hogy Marlotól szintúgy nem kérik el.

– Jó reggelt! Pokoli függetlenné válást! - hatalmas vigyorral az arcán nyitott be a Camarlo. Egész kisugárzásából áradt a kipihentség, a frissesség, a megnyugvás és a boldogság. Arcának vonalai kisimultak, szemében egy kis izgatottságot véltem felfedezni. Már fel volt öltözve, nyilván korábban kelt nálam.

– Köszönöm, neked is! Nálunk inkább úgy mondják, hogy boldog szülinapot! - viszonoztam mosolyát. Kellemes érzéssel töltött el, hogy nem egyedül kellett lennem ezen a napon.

– A lényeg ugyanaz – vállat vont, majd leült elém a földre.

Egy darabig szótlanul bámultuk egymást, végül Marlo törte meg a körénk boruló csendet.

– Kérdezhetek valamit? - ártatlan és kisfiús arckifejezésre váltott. Bátortalanul bólintottam, ugyanis a nem régi vitánkból kifolyólag, eléggé tartottam a kíváncsiskodásától.

– Milyen érzés szeretni? - kérdőn rám pislantott, majd az arcomat kezdte el fürkészni a reakciómat keresve. Meglepődtem a kérdésén, nem tudtam mire vélni. Persze tudtam, hogy sok mindent szeretne tudni az emberekről, ez mégis váratlanul ért.

– Miért kérdezed?

– Csak mert vörös az aurád, ami azt jelenti, hogy képes vagy szeretni, és...

– Tessék? – szakítottam félbe. – Ezek szerint mégsem vette el ezt tőlem Lucifer?

– Nem tudom, talán a halottak lelke is kiválthatta.

A kezdeti örömöm csalódottságba csapott át. Talán mégis volt abban a felvetésemben valami, hogy ilyen alattomos módszerekkel akartak rávenni a gonoszságra.

– Szóval, elmondod milyen érzés? – hajolt közelebb a Camarlo.

– Igen persze – bólintottam, majd egy kisebb átgondolás után belevágtam. – Nos, elég bonyolult ezt olyannak elmagyarázni, aki még sosem élte át. Általában egy hozzánk közel álló személy váltja ki, akivel szívesen töltjük az időnket, bizalmat, nyugalmat és biztonságot nyújt a jelenléte. Úgy írnám le az érzést, mintha melegség áradna szét a mellkasomban.