14. Testen kívüli élmény

238 16 2
                                    




Martin


Női zokogások hangja zengte be a várakozót. Anyám vigasztalhatatlanul sírt Matt karjában, Rose pedig az intenzív osztály ajtaja előtt. Összetörtem, amikor a húgom és Nathalie ernyedt testével rohantak be a mentősök a sürgősségire. Majdnem engem is felpakoltak egy kocsira a sokkos állapotom miatt, de a történtek ellenére tartottam magam. A kórházi fertőtlenítő szaga beleégette magát az orromba. Alig kaptam levegőt, úgy éreztem mintha kést forgatnának a tüdőmben.

Egy darabig a rozzant, műanyag széken ültem, aztán fel-le mászkáltam a hófehér folyosón, mint egy mérgezett egér. Hallottam a bentről jövő gépek csipogását, sípolását és az orvos brigád hangjait. Váratlanul elkezdtem szédülni, pár lépést tudtam csupán megtenni mielőtt a lábam összecsuklott. A mellkasomhoz kaptam, ahol a szívem közelébe nyilalló fájdalmat éreztem. A sötétség leple borult rám, a külvilágból pár eltorzult sikoltást és idegen hangokat szűrtem ki.

– Martin, segíts! – kiáltott fel Tina. A körülvevő feketeség lassan leengedte függönyét. Újra a folyosón voltam, de mintha csak egy álomba csöppentem volna. Külső szemlélőként láttam, ahogy anyám, Matt, és Rose a testem körül álltak és a feléjük közeledő egészségügyi dolgozókhoz kiabáltak segítségért. A vállamnál fogva rázta Matt a testemet, óvatosan pofozgatott, hogy észhez térjek, de nem éreztem belőle semmit, mozdulatlanul hevertem továbbra. Hitetlenül ráztam a fejemet, összezavarodtam. Oda akartam rohanni a többiekhez, amikor egy nem e világi sikolyt hallottam.

– Martin, segíts! - hallottam a hátam mögött ismét Tina hangját.

Amint megfordultam, hatalmas könnyes szempár fogadott, aláárkolt és vörösre sírt bőr. Haja kócos és csapzott volt, arca hamuszürkének látszódott a lámpák fényében, szinte élettelennek tűnt. Erősen megragadta a karomat és az intenzív osztály ajtaja felé húzott. Könnyedén átsiklottunk a szilárd anyagon, mintha csak egy szellő suhant volna át rajtunk. A túloldalon a vártnál rosszabb kép fogadott. Tina testét megannyi géphez kötötték, melyek éles hangon sípoltak. Orvosok és ápolók szaladgáltak körülöttünk, de egyik sem látott minket. Tina húzott tovább magához, akkor rajzolódott ki csak igazán, hogy az egyik doktor a húgom mellkasát nyomkodja, a fejénél álló nővér egy ballonnal lélegeztette, miközben a másik oldalról két nővér rohant egy gépet tolva maguk előtt.

– Töltés kétszázra! - kiáltott oda az orvos, aki a húgom szívét próbálta mozgásba lendíteni. –Hátra! - parancsolta, majd elvette a felé nyújtott defibrillátor tappancsait és húgom fedetlen mellkasához nyomta. Teste egy pillanatra ívben megfeszült, majd elernyedt. Lélegzet visszafojtva figyelte mindenki a készülékeket, köztük én is. Mindenütt kék ruhás emberek, gumikesztyűk, maszkok és gépek. Újra szédülni kezdtem, nem akartam látni a húgom életéért folyó harcot.

– Töltés háromszázra! - hangzott el a következő mondat. Izzadtam, még így a testemen kívül is. A hulla kinézetű húgom sírva mutogatott a saját teste felé, azt kérte segítsek neki, mentsem meg. Tehetetlenül álltam, nem tudtam mi tévő legyek.

– Martin! - ordított rám mérgesen, aztán megragadta az arcomat és a kék ruhások felé bökött. Legelőször nem láttam semmit, aztán kezdett kirajzolódni a húgom teste felett lebegő, fekete, csuklyás alak. Tina alakja kezdett elhalványulni, összeesett és a földön hevert, eközben pedig a felette gomolygó lény kezdte kiszívni belőle az életet.

– Hé, te! - rohantam a szörnyeteg irányába, de mintha meg se hallotta volna, hogy hozzá szóltam. Átsiklottam az embereken, felugrottam és rávetettem magam. Erősen megmarkoltam a füstszerűen lengedező ruháját és a földre rántottam. Fölém kerekedett, a nyakamat kezdte el csontos ujjával szorongatni, hófehér arca közelebb hajolt hozzám, hatalmas szemgödrei mintha el akartak volna nyelni. A szemem sarkából láttam, hogy Tina szürke alakja felszívódott, a gépek újra működésbe lendültek.

Without Shadow - Föld és Pokol peremén II.Where stories live. Discover now