10. Auravadászok

244 20 12
                                    




Barbara


– Indulhatunk? - jött be a szobámba Marlo.

– Igen - húztam fel utolsó simításként a fekete, bőrhatású magassarkú csizmámat. – Na? - pattantam fel a rozoga fotelből, amit Marlo guberált lomtalanításkor, és leírtam magam körül egy 360°-os kört, hogy megcsodálhasson teljes fegyverzetemben.

– Azt hiszem, nem győzöm elégszer mondani, hogy egy igazi ragadozó vagy - mosolyogva csóválta a fejét, mivel minden alkalommal eljátszottam ezt a mozdulatot indulás előtt. Az újjá születésem óta, ha ezt lehet egyáltalán annak nevezni, minden megváltozott. Sosem gondoltam volna, hogy egy remeteként, bujdosva kell leélnem az életet. Marloval rengeteg városba eljutottunk, de végül ezen a helyen telepedtünk le, talán végérvényesen.

A hely, amit az otthonomnak nevezhettem, közel sem volt olyan, mint amire bárki is vágyna. Egy elhagyatott, koszos és törmelékkel teli iroda épületben laktunk az ókori Viziváros romjai mögött. A területen régen egy nagy gyár lehetett, mivel a mi szállásunk mellett megannyi rossz állapotban lévő téglaépület magasodott. Az udvaron külön bejáratú raktárak leharcolt maradványai álltak és talán nem véletlenül, de az egész telket magas betonfallal húztak körbe. Még így is a mi épületünk állt a legbiztosabb talpakon, ezért is választottuk azt. Igaz, pár helyen az üvegek betörtek, mintha szándékosan kövekkel dobálták volna meg. Se víz, se áram, se fűtés csupán egy hely ahol legalább volt tető a fejünk felett. A romok mögött rengeteg a miénkhez hasonló épületet találtunk, szintén elhagyatottan. Ezen a részen nem laktak emberek, csak a töltés másik oldalán, amely pont a szobám ablakára nézett. Közvetlen mellettünk egy folyó zubogott, felette pedig egy hatalmas zöld vasúti-híd vezetett a másik város felé, amelyet Angyalfogónak neveztek. Ugyan köze nem volt az angyalokhoz, viszont egy régi legenda szerint ide jártak a nők elvetélni a boszorkányokhoz.

Sosem említettem, de titkon örültem, hogy végül magammal hoztam Marlot. Nélküle talán egy szörnyeteggé váltam volna. Ahogy teltek a napok, úgy gyűlt bennem a nehezen elnyomható düh és a bosszú. Éreztem, hogy már nem voltam valójában önmagam, kezdtem azzá válni, amivé Lucifer tett. Viszont Marlo segített nekem és a lehető legmesszebbre vitt Árnyékvölgytől, és az egykori otthonomtól. Egy teljesen új életet kellett kezdenem immáron nem egészen emberként.

Utunk elején úgy éreztem, hogy a Camarlo csak púp lesz a hátamon, mivel annyira nem volt emberi, egyetlen egy mozdulata sem, így néhány álmatlan éjszakámon egy gyorstalpaló tanfolyamot tartottam neki Hogyan viselkedjünk emberként? címmel. Ijesztően gyorsan tanult és fejlődött. 

Amint nyugovóra tért a Nap, bele vetettük magunkat az éjszakába. Bőven tíz óra után járhatott már, amikor elhagytuk a területünket. Hogy még jobban teljen az idő átsétáltunk a mellettünk fekvő hatalmas zöld vízi szörnyön, vagyis a hídon. Ezt a becenevet Marlo adta, mivel elsőre ez jutott az eszébe, amikor meglátta. Ugyan volt rajta némi világítás, mégis ijesztőnek hatott a kihaltságtól és a csendtől, melyet csak az alatta zubogó folyó moraja tört meg. Sokszor ültünk ki oda a hajnali órákban és együtt néztük a város távoli fényeit. Mondhatni ez lett a kedvenc helyünk, könnyen ki tudtunk ott kapcsolódni.

Ahogyan csendben haladtunk a gyalogos területen Angyalfogó felé, gondolatban már tervezgettem a következő célállomást. Marlonak szüksége volt táplálékra, hogy teljesen megerősödjön. Próbáltam utunk elején megkedveltetni vele a földi étkeket, de nem bírta az ő gyomra, napokig hányt tőle és teljesen legyengült. Emlékszem még pár hete megrökönyödve hallgattam mire is vágyott igazán. Marlo ragadozó volt, nem is akár milyen, hanem egy lélekmajszoló. Gonosz lelkeket kellett fogyasztania ahhoz, hogy visszanyerje teljes túlvilági erejét. Szinte mindennap hoznom kellett neki valakit a környékbeli városokból. Annyira gyenge volt, hogy nagyobb táv megtétele is nehézséget okozott neki. Kezdetben az utcákról szedtem össze azokat a kétes alakokat, akik nőket erőszakoltak meg a sikátorokban. Azon a környéken, ahol éppen megszálltunk nem igen kellett keresgélni az áldozatokat. Jöttek maguktól, amikor megláttak kicsípve, magányosan és kissé elveszetten az utcákon.

Without Shadow - Föld és Pokol peremén II.Where stories live. Discover now