Without Shadow - Föld és Pokol peremén II.

7. Fájdalmas igazság

Martin

Nyilván minden ember volt már dühös, vagy legalább is látott már őrjöngő embert a környezetében. Nos, mivel tudom magamról, hogy nem vagyok egy könnyű eset, sok embert sikerült már magamra haragítanom. Azt hiszem, húzhatok egy újabb strigulát a képzeletbeli listámon, ugyanis nincs arra jó szó, amit sikerült kiváltanom Robertből.

– Biztos forrásból tudom, hogy Barbara már nincs a sírjában – hadartam el, és már lelkileg felkészültem a férfi haragjára.

– Te, te megtetted? - nézett rám megdöbbenve. Szeme sokkal sötétebb kék volt, mint Barbarának és a formája is teljesen más, de ugyanúgy szikrázott az indulattól, amikor ráébredt hallgatásom okára.

– Az Isteni! Te még a holtakat sem hagyod nyugodni? 

Feje teljesen elvörösödött. Mindkét keze ökölbe megfeszült maga mellett, szaporán vette a levegőt, ahogyan próbálta fékezni az indulatait.

– Megígérted! Azt mondtad, nem teszed meg! - megragadta nyakamnál a felsőmet és magához rántott. – Mégis kinek hiszed te magad? Nem vagy szuperhős, aki egyedül megmenti a világot! Te csak egy kibaszott makacs kölyök vagy, aki mindig a középpontban akar lenni! Fel sem fogod, mit érezhetek? Ő a lányom volt! Az egyetlen személy, aki a családot jelentette nekem - sziszegte szemrehányóan a képembe.

Forrófejűségemnek köszönhetően én is hamar elvesztettem a fejemet. Bosszúsan lelöktem magamról Robert görcsösen markoló kezeit.

– Ő nem a te lányod – szűrtem ki fogaim közt a szavakat.

– Micsoda? - húzta fel hitetlenül a szemöldökét. – Én neveltem, ápoltam, vigyáztam rá, mint a szemem fényére. Ezek után azt mered állítani, hogy nem vagyok az apja?

Idegesített, hogy azt hitte magáról mennyire jó ember, holott miatta tartottunk ott ahol.

– Vigyáztál rá? – gúnyosan felnevettem. – Ő úgy érezte, hogy számodra csak egy teher, aki útban van. A munkádra mindig is több időt szántál, mint rá. Már akkor elvakított a vadászat, amikor az a ribanc feleséged a kezdetektől fogva átvert! – hagyta el a számat a végzetes mondat. Magam se tudtam, hogy történhetett meg. Egy erős ütésként hatott rám, pontosabban egy lendületes gyomorszájas ütésként, amelyet kezdetben azt hittem, hogy csak a kimondott szavak képzelt súlya okozta. Robertnél ez volt az utolsó csepp a pohárban. A fájdalomtól térdre rogytam, erősen kapkodva levegő után.

– Nem akartam ennyire személyeskedni, de te kezdted! - guggolt le hozzám. – És holnaptól bejársz szépen az iskolába, mint a többi gyerek. Különben beszámolok anyádnak arról, hogy mit tettél! - tette hozzá fenyegető hangon.

Nem akartam, hogy anyám megtudja. Már előre láttam a vörösre sírt tekintetét és a mély csalódást az arcán. Ez csak rám és Robertre tartozott.

– Rendben - morogtam összeszorított ajkakkal.

– Na, kelj fel! - nyújtotta felém kezét, amikor felállt mellőlem.

Habozva, de megragadtam.

– Hajlandó vagyok eltekinteni az előbbi incidens felett, mert jól tudom, min mentél keresztül – ó de nagylelkű –, de mint a mentorod, az engedetlenségedért büntetés jár. Egy hónapig kétszer annyit kell edzened, mint a bátyádnak – menj a francba! – Minden nap, iskola után várlak otthon. Ha nem jelensz meg, magam megyek el érted! Ne feledd, bárhol és bármikor megtalállak! Érthető voltam? - fejezte be a vitát.

– Ja – bólintottam. – De visszatérve a témára, a sír üres volt. Szerintem ezzel kéne inkább foglalkoznunk, mert nyilván jelentősége van.