22. Tűzharc

228 19 8
                                    




Barbara


A délutáni napsütés továbbra is perzselte sápadt bőrömet, amíg igyekeztem a két démonvadásszal kijutni az erdő mélyéről. A leveleket lágy szellő mozgatta, a madarak énekeltek, a lábunk alatt ropogott a kiszáradt fű és ág, még Matt táskájában lévő fegyverek csörgése sem rontotta az idilli képet. Legalább fél órája úton voltunk, kezdetben néma csendben ballagtunk egymás mellett, majd végül Matt szóra bírt. Tudni akarta miért olyan fontos nekem a Camarlo, bár magam se tudtam megfogalmazni, egyszerűen hozzám tartozott és nem bocsájtottam volna meg magamnak, ha valami baja esik. Amíg az idősebbik Smith fiú nagy érdeklődést mutatott Marlo iránt, addig Martin a szemét forgatta. Sértődötten megnyújtotta lépéseit, hogy elénk kerülhessen.

– És milyen volt a suli nélkülem? – tettem fel a természetesnek hangzó kérdést, mintha csak pár hetes betegség miatt maradtam volna ki.

Martin váratlanul megállt, majd felém fordult. Szemében értetlenséget és egy csipetnyi dühöt láttam megfényleni.

– Ezt most komolyan kérdezed? - húzta fel idegesen a szemöldökét – Eddig a napig téged gyászoltalak, mert nem tudtam feldolgozni, hogy meghaltál!

– Ebben azért Nathalie nagyon készségesen segített neki - nevetett fel Matt és öccse felé kacsintott.

– Nathalie? Megtalálta a zsák a foltját? – felnevettem.

Martin ökölbe feszített kezekkel állt előttem, lassú mély levegőket vett, arcizmai megfeszültek, mintha csak féken tartaná magát, hogy be ne mosson nekem egyet, amiért gúnyolódtunk Mattel rajta.

– Mi bajod neked? Nem értem milyen játékot űzöl velem, de azonnal fejezd be! – szikrákat szórt rám tengerkék tekintetéből. Fekete haja bosszúsan és kócosan az égnek meredt. Egészen közel hajolt hozzám, hogy csak én halljam méreggé vált szavait.

A hideg futkosott a hátamon, ahogy az aurámba fészkelte magát. Álltam a rideg tekintetét, és egy csöppnyi csalódottságot vettem észre a villámló dühös szempár mögül.

– Bocs, de már kiölték belőlem, amitől szerethetőbb lennék - vontam meg gúnyosan a vállamat és eltoltam magam előle a fiút, folytatva tovább az utamat.

Csak pár lépést tettem meg egymagamban, mire Martin újra megszólalt:

– Már értem honnan fúj a szél!

Benyálaztam a mutató ujjamat és a levegőbe tartottam.

– Keletről - állapítottam meg viccelődve a széljárást, aztán szembe fordultam a srácokkal.

Matt feszengve, enyhe mosollyal a szája sarkában figyelte a kettőnk macska-egér harcát. Ez alatt Martin feladóan ingatta a fejét.

– Szóval magadra vetted, amit mondtam?

– Igen. A szavaid késként vagdosták cafatokra a lelkemet! - emeltem fel a hangomat és dühösen ökölbe feszített kezemet a testemhez szorítottam.

– Milyen lelkedet? Már nincs olyanod. Előadod a mártírt, hogy sajnáljunk, de arra nem gondolsz, hogy más is ugyan úgy megszenvedett azokban az időkben? - megemelte Martin is a hangját és dühösen felém lépett. Már éppen szóra nyitottam volna a számat, hogy visszavágjak, de félbeszakított.

– Meglehet, hogy én nem voltam a Pokolban, nem kényszerítettek semmilyen játékra, nem öltem embereket, de helyette ugyanúgy megszenvedtem a földi poklot. Végignéztem, ahogy Tinát újraélesztették az intenzív osztályon, mert kis híján elragadta a halál, és az sem volt piskóta, amikor karjaimban a mentőhöz cipeltem a félholt Nathaliet. Van fogalmad róla, miket élt meg az egész családom? Matt eltűnése és démonűzése is maradandó nyomott hagyott bennem. Azt hittem, hogy elveszítek mindenki magam körül! - A fájdalom és gyötrelem cikázott Martin a fátyolos tekintetében.

Without Shadow - Föld és Pokol peremén II.Where stories live. Discover now