23. Ellenségek lettünk

272 17 30
                                    


Barbara


Van az a pont, amikor mindenért csak önmagadat hibáztatod, pedig a lelked mélyén tudod, hogy nem csak te tehetsz róla. Egy világ, nem is, inkább egy egész galaxis pusztult el és omlott össze bennem, amikor megpillantottam Martin vérben ázó testét a földön fekve. Bűntudat rágcsálta megmaradt emberi lelkemet, amiért magammal rángattam őt és testvérét az erdőbe. Folyamatosan az járt a fejemben, hogy nekem kellett volna megsérülnöm, engem kellett volna, hogy az a golyó eltaláljon. Ha Aaron netalán még egyszer az orrom elé kerülne, biztosan darabokra szaggatnám. Ugyanakkor hálával tartoztam Marlonak, hisz ha nem lett volna ott, Martin talán előttem vérzett volna el, azt pedig nem bocsájtottam volna meg magamnak. Abban a tudatban, hogy ő kórházba került, már egy kicsit nyugodtabb szívvel tértem vissza a menedékünkhöz, de továbbra is zaklatott érzések lepték el a bensőmet.

Az első dolgom volt, hogy lemossam a bőrömre tapadt mocskot, az után egyenesen Marlo felé vettem az irányt, hogy elvigyen a kórházba, ahol a fiúkat hagyta. Nem kellett könyörögnöm neki, szó nélkül megragadta forró kezével az idegességtől kihűlt ujjaimat, a következő pillanatban pedig már a kórház bejárata előtt álltunk.

– Félek - hangom megremegett, ahogy a meleg zöld szempárba pillantottam. Végtelen mennyiségű együttérzést és szeretetet láttam bennük. Arcának kemény markáns vonalai megenyhültek, ahogy végigpillantott elsápadt és kétségbeesett ábrázatomon.

– Minden rendben lesz - közölte lágy dallamos hangon, amitől az ember tényleg elhiszi. 

Felsóhajtottam és a hatalmas fehér épületre pillantottam, melyen visszatükröződött a nyári napsugár. Egész testem megremegett az első lépésekben, melyet a kórház bejárata felé tettem meg. Egyre nyugtalanabbá váltam, szívem tempósabban dobogott a bordáim alatt. Némán követtem a célirányosan közlekedő Camarlot egyik folyosóról a másikra. Mindenütt a halál szagát éreztem, egészen mélyen az orrjárataimban. A vér alvadt fémes bűze keveredett a hús és fertőtlenítő irritáló elegyével. Már a gyomrom is elkezdett émelyegni, nem csak a fura szagoktól, hanem a szorongástól is. A rémület remegtette minden egyes izmomat a végtagjaimban.

Egykor talán hófehérre festett folyosók, immáron koszos szürkének tűntek, az ajtók kicsit megviselődve nyikorogtak, ahogy jöttek mentek az orvosok és az ápolók. A táblákat fürkésztem, amik az egyes osztályok hollétéről adott információkat. Több alkalommal is összefutottam az intenzív osztályt jelző táblával, amitől még nyugtalanabb lettem, mert tudtam, hogy odatartottunk.

Marlo szapora lépte lassúra váltott, amint elfordultunk a folyosó sarkánál . A fal mentén pár narancssárga műanyag szék helyezkedett el, melyen két egymásba kapaszkodó ember alakját véltem kivenni. Kitértem a Camarlo takarásából, hogy megnézzem magamnak az ott lévő személyeket. Egy barna hajú nő rám pillantott vörösre sírt szemekkel. Egyből megismertem benne Olíviát, Martin anyját, mögötte pedig a borostás arcú apám ült. Elkeseredett és csalódott arckifejezést öltött magára, amikor felém fordult. Megnyújtott lépésekkel igyekeztem hozzájuk, amikor is félúton Olívia hirtelen felpattant és karcsú testével egyenesen felém indult. Arca eltorzult a dühtől, szeme villámot szórt, lendületes járása pedig arra késztetett, hogy azonnal megálljak.

– Te! - sziszegte. – Hogy van még képed idejönnöd?! Megölöd a fiam és idepofátlankodsz? Ezért még megfizetsz, te korcs! - anyatigrist megszégyenítő módon ugrott nekem, és egy hatalmas pofont lekevert. Megrökönyödve tapogattam égő, zsibbadt arcomat, és értetlenül az őrjöngő Olíviára pislogtam, akit éppen, hogy apám vissza tudott húzni, mielőtt még a hajamat kezdte volna tépni.

Without Shadow - Föld és Pokol peremén II.Where stories live. Discover now