ANGEL - 🔞 Egy sztriptíztáncos története 🔞

1. Vetkőzz!

- Akkor talán... mesélj magadról egy kicsit – Si-Hyuk hátradőlt a bőrfotelében, oldalra nézett a fal mellett ácsorgó alkalmazottaira, majd vissza az előtte álló vékony, babaarcú fiúra.

- A nevem... Park Jimin... és... – a fiú zavartan toporgott. A belső hang, miszerint nagyon rossz ötlet volt erre a munkára jelentkezni, egyre hangosabban dübörgött a fejében.

- Folytasd – biztatta a főnök.

- Tizennyolc éves vagyok... a... Szöuli Művészeti Iskolában érettségiztem, kortárs tánc és balett szakon, és... szeretnék a Táncművészeti Akadémián tovább tanulni...

- Ez dícséretes – bólintott Si-Hyuk, pecsétgyűrűjével megkocogtatva a whiskyspoharát, amiből ivott is egy kortyot.

Jimin furcsállta ezt, hiszen még csak délelőtt 11 óra volt.

- De... ahhoz pénz kell – folytatta a fiú. – A szüleim pár éve meghaltak autóbalesetben, a nagymamámnál lakom, és ő... neki nincs elég pénze.

- És úgy gondolod, hogy majd itt megkeresheted a tanulmányaidra valót?

Jimin lehajtotta a fejét, a kezeit összefogta maga előtt. Si-Hyuk letette a poharat a mahagóni dohányzóasztalra, felállt a fotelből, és odalépett hozzá.

- Ha jó vagy, akkor bizony szépen lehet nálam keresni – mérte végig Jimint tetőtöl talpig. – Az alapbér nem tűnik soknak, de amit a színpadon kapsz a vendégektől, annak a negyede tisztán a tiéd. Ez egy jobb estén, ha tényleg jó vagy, szép kis összeg szokott lenni. Igaz, Taehyungie?

Jimin felpillantott. A fal mellett, a többiek között álló szép arcú, magas fiú bólintott.

- Igen, főnök.

- Nos akkor... - Si-Hyuk felemelte Jimin állát, alaposan szemügyre vette az arcvonásait, aztán tekintetét újra végigvezette a bő pulcsi alá rejtett alakján. Megemelte a pulóver alját, aztán visszaejtette – érdekel az állás?

- Igen uram, érdekel...

- Akkor mutasd meg, mit tudsz.

Si-Hyuk irodájából mindannyian levonultak az üres, még zárva tartó bárba. Jimin a színpadra pillantott. Nem volt nagy, se túl magas, három irányból meg lehetett közelíteni. Bármelyik pontjától a közönség csupán karnyújtásnyira lehetett. A közepén egy csillogó, krómacél rúd állt, a háttérben vörös bársony függöny rejtette a színpadi bejárót. Egy technikus felkapcsolta a fényeket, a főnök és az emberei leültek a kerek asztalokhoz, Si-Hyuk a színpad felé mutatott.

- Tessék.

Jimin nagyot nyelt. Levette a cipőjét és a zokniját, majd tétován elindult a lépcső felé, és lassan fellépegetett rajta. Megállt a rúdtól tisztes távolságra, onnan nézett le a néhány fős közönségére.

- Én... hoztam zenét – nyúlt a pulcsija zsebébe, és kivett belőle egy pendrive-ot.

- Mi az, a Hattyúk Tava? – nevetett fel a bártulaj, mire a többiek is kötelességüknek érezték kuncogni egyet. – Arra semmi szükség, nem kell ide betanult koreográfia, ez nem évvégi táncvizsga. Az én zenémre fogsz táncolni. Látni akarom, hogy mozogsz, hogy tudsz improvizálni.

Intésére a technikus elindította a zenét. Jimin nagy levegőt vett, behunyta a szemét. Latinos hangulatú, közepes tempójú elektronikus alapra érzéki hangú énekesnő énekelt. Engedte, hogy a ritmus átjárja, a dallam átadja neki a dal hangulatát. Mozogni kezdett. Először finom, óvatos mozdulatokkal, majd nekibátorodva egyre szenvedélyesebben. Azt képzelte, az Akadémia felvételi bizottsága nézi. Mindent beleadott, a legnehezebb lépéseket is bedobta, amelyeket egy hete, mióta meglátta az álláshirdetést, mindennap lázasan gyakorolt. Tökéletesen kivitelezett forgásokat, hajlékonyságát bizonyító, kifacsart mozdulatokat, virtuóz ugrásokat. A szám vége felé épp a befejezésen gondolkodott, amikor Si-Hyuk leállíttatta a zenét.