Without Shadow - A vörös szemek mögött I.

1. Egy új kezdet

A Donna Wiseman Középiskola már kongott az ürességtől így vasárnap este. Kimondottan ijesztő volt, ahogy visszhangzott bőröndöm kerekének zörgése és a tornacipőm nyikorgó hangja minden egyes lépésnél. A portástól megkaptam a szobakulcsomat és az iskola épületrajzát, ami segített az eligazodásban. Párszor összegyűrtem izzadó tenyeremmel, hiszen majd kiugrott a szívem az izgalomtól. Ez volt a beköltözésem napja. Kicsit megkésve, mert sikeresen eltévedtem a városban, de a lényeg, hogy idetaláltam.

A papíron leírtakat követve, a másodikon és a negyediken található a kollégiumi átjáró. Vállam felett a hatalmasra duzzadt csomagomra pillantottam.

Nincs azaz isten, hogy ezt a negyedikig felráncigáljam! Jó lesz nekem a második is...

Megmarkoltam a bőröndöm fülét, majd fokonként felrángattam a lépcsőn. Az ujjaim teljesen elfehéredtek mire a negyedik lépcsőfokra feltornáztam. Két fújtatás közt hallottam, hogy valaki vágtatva haladt lefelé. Arrébb húzódtam, hogy az illető kényelmesen el tudjon férni tőlem. A vállam mögül egy fekete tornacipőt pillantottam meg, pont olyan márkájút, mint amilyet magam is viseltem. A cipő tulajdonosa megtorpant a lépcsőfordulóban. Végig néztem sötét, szűkített szárú farmernadrágján, kapucnis pulcsiján, majd végül a srác fekete haja által keretezett kék szemén állapodott meg a tekintetem.

– Segítsek? – kérdezte barátságos hangon.

– Igen, köszi – szerényen elmosolyodtam.

A fiú könnyedén felkapta a táskámat és a második emelet felé cipelte.

– Hogy hogy ilyen későn jössz? – kíváncsiskodott.

– Nos, nem ismerem még nagyon Árnyékvölgyet. Véletlenül rossz buszra szálltam fel, így eltartott egy ideig mire idekeveredtem.

– A szüleid nem tudtak volna behozni?

– Apámmal élek, de ő tegnap üzleti útra ment.

– Értem – bólintott egyet, majd lerakta a bőröndömet, ahogy felértünk a kívánt szintre.

– Amúgy Martin Smith vagyok – nyújtotta felém jobb kezét.

– Barbara Cartland – mutatkoztam be én is.

– Te is a B osztályba fogsz járni, ugye? – érdeklődött.

– Igen – bólintottam.

– Akkor majd az órán találkozunk – mosolygott rám, majd ismét elindult lefelé a lépcsőn. – Ja, és üdv a Donna Wisemanben! – kiáltott még hátra a válla fölött.

Hmm, egész rendes ez a gyerek! – állapítottam meg, majd tovább mentem.

Könnyen és gyorsan siklottam végig az átjáró keskeny folyosóján. A szürke kőburkolatot felváltotta a bordó padlószőnyeg, amin már hangtalanul gurult a bőröndöm kereke. Újra a papíromra pillantottam, ahol tollal bekarikáztak az alaprajzon egy szöveget. Alig olvashatóan az szerepelt, hogy lányok részlege, és a szobám száma, a kétszázas. A neoncsövek fénye teljes egészében megvilágította a hely belsejét. Napsárgára festett fala kiemelte a cseresznyefa színű ajtókat és a rajta lévő aranyozott számokat. A szobámat gyerekjáték volt megtalálnom. Izgatottan bekopogtattam, de válasz nem érkezett. Megpróbáltam benyitni, viszont hamar lepattantam a zárt ajtóról. Tapogatni kezdtem a farmerom a kulcsomat keresve, majd egyesével elkezdtem kipakolni zsebeim tartalmát. A papír fecnitől elkezdve a használt zsebkendőig minden előkerült, mire végre az ujjaim közé akadt a vékony kis fémkarika, amin a kulcsom himbálódzott.

Egyedül találtam magam a nem túl tágas szobában, ami tulajdonképpen egész barátságos összképet mutatott a tiszta sötétkék kárpittal, és a modern fabútorokkal. A baloldalt már a jelenlegi szobatársam elfoglalta, így a kopár jobboldali ágyhoz parkoltam le a bőröndömmel. Ruháimat gyorsan bepakoltam a szekrényembe, felhúztam az ágyneműmet, aztán lehuppantam a puha ágyamra. A szívem eszméletlen iramban verdesett az izgalomtól. Féltem, mint mindig, ha új környezetbe kerültem. Számomra fontos az első benyomás, és ezt nem akartam elszúrni.