Without Shadow - A vörös szemek mögött I.

6.3 "Akkor majd megismersz!"

Matek óra után, immáron békében elköszöntünk Martinnal egymástól. Ő ment az első emeletre, ahol az ének-zene fakultációt tartják, én pedig az ötödikre. Már ugyan kevésbé fájt a bokám, de azért belenyilallt párszor, ahogy léptem. Nem akartam megerőltetni a lábam, ezért erőteljesen elkezdtem a lift ajtajával szemezni. Csábítóan hívogatott magához, bár nagyon tartottam tőle, hogy rám tör a pánik, de igyekeztem összeszedni magam.

Ugyan, Barbara! Annak már tíz éve, hogy bent ragadtál! Nem lesz semmi baj! - nyugtatgattam magam. Féltem, hogy esetlegesen feltörnek a korábbi emlékeim, ami miatt évekig pszichológushoz kellett járnom.

A gyomrom újra görcsbe rándult, amint megindultam. Nagy levegőket vettem, aztán kinéztem az ablakon. Továbbra is tombolt a vihar. Csapkodta a faágakat az ablakokhoz, amitől megborzongtam. Egy kis hezitálás után végül megnyomtam a lift hívógombját, és vártam. Ahogy kinyílt előttem az ajtó, felmértem az aprócskának tűnő teret. Szerencsére nem utazott benne senki. Nincs is annál rosszabb, mint amikor tömegesen állnak az emberek egymás nyakában egy aprócska helyen. Nagy levegőt vettem, beléptem, és megnyomtam az ötös számot. Az ajtó gépiesen bezárult, az egész fülke ugrott egyet, amikor megindult a felvonó. A feszültség azonnal rám nehezedett, erősen megkapaszkodtam az oldalt lévő korlátba. Ahogy elértem a következő szintet, az ajtó kitárult a harmadikon. Szívem a szokottnál is gyorsabb ütemet vett fel.

Egy ismerős arcot pillantottam meg. Barna haja kócosan terült el a fején, néhány tincs bele is lógott a kísérteties fekete szemébe. Már nem csak a szűkös fülke aggasztott, hanem Aaron felbukkanása is. A lelkem egyszerre remegett a félelemtől és egyfajta kíváncsi vágyakozástól. Az egyik felem azt súgta, hogy tartsam magam távol tőle, míg a másik énem pont, hogy a közelébe akart férkőzni.

– Szia! – köszönt és egy csábos mosolyt villantott rám. A fülke falához passzíroztam a testemet, és némán biccentettem a srác felé.

– Valami baj van? – érdeklődött.

Ugyanis amikor bezárult a lift ajtaja, ismét úrrá lett rajtam a félelem. Igyekeztem leplezni, hogy ne lássa remegő végtagjaimat. Bár a verejtékező homlokom, és sápadt arcom biztosan sokkal árulkodóbb lehetett.

– Semmi, jól vagyok. – Kissé elcsukló hangon válaszoltam, mivel visszafojtottam a levegőt, hogy ne lássa mennyire kapkodva lélegeztem.

Istenem, csak érjek fel mihamarabb! - fohászkodtam, remélve hogy imám meghallgatásra talál.

Aaron összeráncolt szemöldökkel végigmért, látszólag nem voltam túl meggyőző. Fejét oldalra billentette, mint egy madár, aztán egy keservesen hangzó nyikorgás ütötte meg a fülünket. A lift hangos csattanással megállt, a lámpa erőtlenül pislogni kezdett.

– A kurva viharba már! – morogta halkan Aaron.

A pótgenerátorok nem kapcsoltak be, vagy csak annyi ereje maradt, hogy egy pislákoló lift fülkét bírjon el. Aaron látszólag nyugodtnak tűnt, ráérősen kezdte el nyomkodni a gombokat, de nem reagált, még a vészcsengő sem. Kezemmel eltakartam az arcomat, és mély levegőket vettem.

Ezt nem hiszem el! - A síró görcs kerülgetett.

Remegő kezemmel kivettem zsebemből a telefont, hogy legalább Martint felhívjam, de a lift teljesen lefedte a térerőt. Még egy nyamvadt sms-t sem tudtam küldeni. A tüdőmet egyre jobban préselte valami láthatatlan erő, mintha belülről akart volna kilapítani. Pánikszerűen kapkodtam levegő után, majd mivel alig éreztem már a lábaimat lerogytam a földre.