Without Shadow - A vörös szemek mögött I.

14.2 "ENGEDJ EL!"

Ebéd alatt megbeszéltük, hogy evés után gyorsan útnak indulunk Nathalie nagymamájához, hogy még időben vissza tudjunk jönni a kollégiumba. Izgatottan szeltem lefelé a lépcsőfokokat, amikor az aulába igyekeztem szobatársammal az oldalamon. Martin odalent már ránk várt, elmélyülve nyomkodta a telefonját, majd amikor megpillantott minket mosolyogva intett nekünk. Mindhárman jól felöltöztünk a kinti tomboló vihar ellen. Bár már nem havazott, de a fagyos szél továbbra sem csillapodott. Lassan haladva értünk ki a buszmegállóba, ahol szorosan egymáshoz közel álltunk, akár a pingvinek, és vártuk a megváltást. Szerencsére a busz hamarosan megérkezett, de csak pár megálló erejéig élvezhettük a meleget. Hamar besötétedett, miközben a kertváros utcáit róttuk. Húsz perces sétát követően megérkeztünk egy vaskerítéses öreg házhoz, melyet hatalmas fenyvesek vettek körbe. Nathalie otthonosan előre indult, kopogott egyet a faajtón, majd óvatosan benyitott.

– Nagyi, megjöttünk! – kiáltotta el magát és beterelt minket a kellemes melegbe. Lassan levetkőztem és tenyeremet dörzsölve próbáltam valami életet lehelni a kezeimbe. Nathalie nagymamája pillanatokon belül az előszobában termett. Mintha a lány öregebb kiadása állt volna előttünk, ugyanaz a vékony testalkat, sápadt bőr és kontyba fogott hollófekete haj, amelyben látszódott pár őszülő tincs. Nehezen tudtam megsaccolni a nő valódi korát. Ruhái meglehetősen visszafogottak és egyszerűek voltak, de még így is elég fiatalosnak tűnt, mintha csak az anyja lett volna.

– Hát itt vagytok Drágáim! – mosolyodott el, ahogy végignézett rajtunk. – Gyertek beljebb! – terelt be minket a nappaliba. A tekintetem hamar megállapodott a begyújtott kandallón. Azonnal elé léptem, hogy mielőbb átmelegedjek. Martin tétován helyet foglalt az egyik szövetkanapén és a falon lévő festményeket kezdte el vizsgálni. Az én érdeklődésemet néhány régi fénykép keltette fel, melyen ugyanaz a kislány szerepelt. Miután kellőképpen kiolvadt a testem Martin mellé telepedtem és a dohányzó asztal csipketerítőjét csodáltam meg.

– Nagyi csinált egy kis kakaót nekünk – tette le elénk a gőzölgő bögrékkel megrakott tálcát a lány. Martinnal egyszerre kaptuk fel az italt és mohón szürcsölgetni kezdtük, míg Nathalie a szemközti kanapén helyezkedett kényelembe.

– Hoztam egy kis süteményt is – tette le azt is a kisasztalra a nagymama, majd leült az unokája mellé.

– Ne haragudj nagyi a zavarásért, de amint mondtam ez igen fontos. Ők itt Barbara és Martin – mutatott felénk a lány.

– Nagyon szimpatikus barátaid vannak kicsim! – nézett végig rajtunk a nő. – Nyugodtan szólítsatok csak Rosenak vagy Rose néninek – mosolygott.

Az egész nőből áradt a kedvesség, amitől egy különös nyugodtság fogott el. Szimpatikusnak tartottam.

– Emlékszel még, amit a korábbi látomásaimról meséltem? – folytatta Nathalie.

– Persze kicsim. Ezek szerint beigazolódott a gyanúm, hogy képes vagy látni a környezetedben lévő természetfeletti erőket. Ez fantasztikus! – megrázta örömtelin az egyik öklét és büszkén pillantott az unokájára.

– Ha jól értettem a telefonban, akkor ti még nem igazán vagytok tudatában az erőtöknek, sem a másik világ működésének, ugye? – intézte felénk a kérdését Rose. Martinnal egyszerre bólintottunk. Visszatettem a tálcára a bögrémet és fészkelődni kezdtem.

– Nos, mit szeretnétek megtudni? Vagy egyáltalán mennyit tudtok? – automatikusan Martinra néztem, hogy megkérdezzem, ki kezdje a kérdezősködést, de ő már szóra nyitotta a száját.

– Nathalie szerint vadász vagyok, ez igaz?

– Hmm... ismerős vagy nekem valahonnan fiam – dörzsölte meg gondolkodva az állát Rose. Tekintetével tetőtől talpig felmérte a mellettem ülő fiút, majd határozottan bólintott.