Without Shadow - A vörös szemek mögött I.

10. Újabb békepipa

A félhomályos alvó épület lassan ébredezni kezdett. Bőröndöm kereke visszhangzott a folyosókon, melyet felbukkanó diákok halk szavai tarkították. Az este élményeit osztották meg egymással, miközben boldogság csillogott kialvatlan szemükben. Amikor megláttak némaságba burkolóztak, amíg ki nem kerültem a hallótávolságukból. Nem törődtem velük, csak az lebegett a szemem előtt, hogy mihamarabb visszaérjek. Az átjáró felé menet még több korán kelővel találkoztam, akik már korgó gyomorral a reggeli után érdeklődtek egymástól. Megszaporáztam a lépteimet, és nyíl egyenesen a szobámhoz vezető kis folyosóra tértem. Cipőm sarka tompán kopogott a szőnyegen, miközben a csomagom halk sistergő hanggal követett. A lámpák gyér fényében mozgást vettem észre, majd ahogy egyre jobban közelítettem kirajzolódott egy alak, szemben az ajtóm előtt ült. Megtorpantam, amikor felismertem. Törökülésben, lehajtott fejjel meredt magam elé.

– Martin? – szólítottam meg.

Neve hallatán felém fordult, és mint aki szellemet látott volna, azonnal felpattant a földről. Hitetlenséget láttam a tekintetében. Arca sápadt volt, aláárkolt szeme a kialvatlanság jeleit erősítette meg. Melegítő ruhát viselt, haja párnától kócosan állt, mint aki ebben a pillanatban ébredt. Összességében nagyon vacakul festett.

– Mit csinálsz itt?

Martin továbbra is úgy nézett rám, mint aki nem hinne a szemének.

– Én... én csak... azt hittem elmentél – kereste a megfelelő szavakat.

– Igen, el akartam menni – léptem közelebb hozzá és bőröndömet az ajtó mellé állítottam.

– És mi változott? - Martin idegesen a hajába túrt, majd zsebre rakta a kezét.

– A hozzáállásom.

– Értem – bólintott. – Örülök, hogy maradtál – tette hozzá.

Ezután pár másodpercig csak némán néztük egymást. A körénk burkolódzó csend csak még kínosabbá tette az egészet. Összeszorult a szívem, hogy idáig jutott a barátságunk. Akartam valamit mondani neki, de mintha egy rövidzárlatot kaptam volna.

– Akkor én megyek – törte meg végül a csendet és lassú léptekkel távolodni kezdett.

Egy semmiből jött pánik lett rajtam úrrá. Nem engedhettem el őt csak így. Azért jöttem vissza, hogy legyőzzem önmagam, a félelmeimet, hogy jobb ember legyek. Talán Martin felbukkanása lehetett az első lépés, amin változtatnom kellett.

– Martin! – nyúltam a karja után, mire meglepetten visszafordult. – Szeretném, ha megbeszélnénk pár dolgot.

– Mire gondolsz?

– Szerintem nagyon is jól tudod – lesütöttem a szemem, ahogy az elmúlt időszakra gondoltam.

– Most rögtön? – Idegesen húzogatta pulóverének ujját. Láthatóan nem sok kedve támadt megbeszélni a köztünk lévő feszültséget, de mihamarabb túl akartam lenni rajta. Készen álltam, hogy tisztázzunk mindent, és egy új lappal indítsuk a barátságunkat.

– Várj meg itt! – váltottam határozottabb hangnemre. – Lepakolok, és azután kereshetnénk egy nyugodt helyet.

– Rendben, ahogy szeretnéd – adta meg magát.

Bátorítóan rámosolyogtam, amit szerényen viszonzott, majd megragadtam a bőröndöm fülét, és csendben benyitottam a szobámba. Arra számítottam, hogy Nathalie még aludni fog, ehelyett az ágyán ülve sírt és az orrát fújta. Amint felpillantott, ő is úgy nézett rám, mint aki szellemet látott.