Without Shadow - A vörös szemek mögött I.

6. Barátzóna

Szinte berobbantam a szobámba, akkora lendülettel sikerült megérkeznem és becsapnom magam mögött az ajtót. Egy pillanatra meg is feledkeztem a környezetemről, és könnyektől úszó arccal zuhantam az ágyamra. A szemem sarkából láttam, ahogy Nathalie leejtette a ceruzáját és mozdulatlanul bámult engem a sötétbarna szemével. Kezdetben csak az ágyáról méregetett, majd közelebb jött és megszólított:

– Mi az, mi nyomja lelkedet? – valami együtt érzés félét véltem kihallani a hanglejtéséből.

Lassan felemeltem a fejem és rápillantottam.

– Semmi, nem érdekes – töröltem le gyorsan az árulkodó könnyeimet.

– Ki volt az, ki könnyeket csalt a szemedbe? – erősködött tovább – Nekem kiöntheted a lelkedet mardosó gonoszt, mielőtt felemésztene.

Homlokráncolva figyeltem minden egyes szavára, hogy megértsem a mondanivalóját. Amint dekódoltam, felsóhajtottam és mesélni kezdtem:

– Martin. A napokban egyre furábban kezdett viselkedni, teljesen rám akaszkodott. Kedvelem őt, meg szeretek vele lenni, de úgy éreztem, hogy lassan megfojt a közelségével. Viszont most egészen máshogy viselkedett. Együtt táncoltunk, és az egész olyan fantasztikus volt. Egyszerűen elfeledkeztem önmagamról, és már csak arra eszméltem fel, hogy majdnem megcsókolt - kapkodtam levegő után, mivel úgy hadartam, hogy közben néha elfelejtettem lélegezni.

– Majdnem megcsókolt? – Aprót ugrott a lány szemöldöke a csodálkozástól.

– Igen.

– Megbabonázott a tekintete – állapította meg Nathalie, a számára talán egyértelmű tényt.

– Nem is tudom – Rápillantottam szobatársam hófehér arcára. Szemében különös fényt véltem megcsillanni. - Várjunk csak! Volt köztetek is valami? - néztem rá gyanakodva.

– Dehogy! – rázta jobbra-balra a fejét, miközben igyekezett hajával leplezni lányos zavarát. – Szereted őt, nem? – terelte másra a szót.

– Igen, mint egy barátot vagy egy testvért.

– Ühüm. - Gúnyosan felhümmögött, amit nem tudtam mire vélni. – Azt ugye tudod, hogy kívülről úgy néztek ki, mintha egy pár lennétek? 

– Ne kezd már te is! - néztem rá szúrós tekintetemmel.

– Te tudod! Ha nem bánod most megyek vacsorázni – felállt és az ajtó felé vette az irányt.

– Várj, én is jövök! – Utána szaladtam.

Amint beléptem az étkezőbe, a gót lánnyal az oldalamon, minden megvető pillantás ránk szegeződött. Ennyire nyomorultul sem éreztem magam még ezelőtt, egyből zavarba jöttem és inkább kerültem a szemkontaktusokat. Felvettem a képzeletbeli láthatatlan köpenyemet és beálltam a sorba, ahol elvettem a kiporciózott vacsora adagomat. A vállam fölött titkon egy üres helyet kerestem, majd amint felszabadult egy asztal, Nathalieval gyorsan megrohamoztunk. Jobban mondva, én szaladtam előre, ő pedig ráérősen követett. Ahogy némán ettünk egymás mellett, egyre étvágytalanabbul majszoltam a tányéromon lévő szendvicsemet. Felpillantottam és óvatosan a körülöttem lévőket figyeltem, majd észrevettem a tőlünk pár asztallal odébb ülő Martint. Egyedül vacsorázott, savanyú képet vágva tologatta az ételt. Mintha csak megérezte volna, hogy őt néztem, pár másodperc múlva egyenesen felém pillantott. Álltam meggyötört tekintetét, és meg is sajnáltam, hogy még az állítólagos barátai sem ültek oda hozzá. Egy röpke pillanatig megfeszültek lábamban az izmok, amitől késztetést éreztem arra, hogy felálljak és odaüljek hozzá, de villámcsapásként ért Mercedes egetverően hangos vihogása. Azonnal az étkező bejárata felé fordultam, és végignéztem, ahogyan bevonult barátnőivel és Aaronnel az oldalán. A szőke díva gúnyosan pillantott a többi diákra, majd amint észrevett engem és a különös szobatársamat, kicsit tétován, de felém biccentett. Visszaintettem, de valami furcsa gyűlölködő érzés fogott el, még a hasam is megfájdult, mintha egy nagy csomó lett volna a gyomromban. Megmagyarázhatatlan módon egyre dühösebb lettem, ahogy láthattam Aaronnel való nyilvános flörtölését. Úgy haraptam bele a szendvicsembe, mintha épp Mercedes nyakát marcangolnám.