Without Shadow - A vörös szemek mögött I.

8.2 "Ez nem randi!"

Már a folyosókon lehetett hallani a zene és az emberek beszélgetésének zagyva keverékét. Amint beléptünk az első, ami azonnal feltűnt, hogy rengeteg jelmezes lepte el a termet. A plafonról papírból kivágott denevérek lógtak és krepp papírból készített szalagok, amik fekete és narancsszínben pompáztak. Ahogy egyre beljebb haladtunk feltűnt, hogy parketta helyett puha szőnyeg borította a burkolatot, és a bordás falakat pedig hatalmas ijesztő rajzok.

– Azta! – Böktem oldalba Nathaliet és egy zombit ábrázoló képre mutattam. Közelebb léptem, hogy megcsodálhassam az élethű alkotást. Azt hittem, hogy a többiek majd követnek, de láttam, hogy meg se mozdultak. Aaron feszült arckifejezéssel magyarázott valamit Nathalie-nak, aki ingerülten ökölbe szorított kezekkel állt előtte.

– Valami gond van? – léptem oda hozzájuk.

Nathalie rám nézett, majd végigpillantott a tőle másfél fejjel magasabb fiún.

– Óvakodj a gonosztól! – jegyezte meg baljóslatúan, majd mire felfoghattam volna mit mondott, már magunkra hagyott.

– Mit mondtál neki? – Karba font karokkal fordultam Aaron felé.

– Semmit! – emelte fel védekezőn a kezét. – Ő tett fel bizarr kérdéseket. Woodoo meg sötét mágia? Bolond az a csaj!

– Igazad van, nagyon fura – értettem vele egyet. Miután elhárult Aaron számára a veszély odalépett mellém, és derekamnál átkarolva lágyan a tömeg felé tolt.

Amint átvágtunk a termen, a túl végén asztalokra kihelyezett, ízlésesen kifaragott töklámpásokat láttam. Mindegyik asztal külön állomást jelölt, ahol vetélkedni lehetett, tombola jegyeket vásárolni vagy jópofa denevér formájú szendvicseket fogyasztani.

Aaron a derekamon pihenő kezével szorosabban magához húzott, a szívem pillanatok alatt kalapáló üzemmódba kapcsolt, amikor az arcomhoz közelített, majd automatikusan eltoltam magam tőle.

– Baj van? – hajolt közelebb hozzám, mire csak megráztam a fejemet. Önelégülten elmosolyodott, ami semmi jót nem ígérhetett a számomra.

– Azt hitted, hogy meg akarlak csókolni? – vigyorgott. Éreztem, ahogy arcomat elönti a forróság. Lesütöttem a szemem és mellényének kanyargós mintáját kezdtem el figyelni.

– Csak azt akartam kérdezni, hogy tetszik eddig az első bálod nálunk? – hajolt megint közelebb hozzám, hogy ne kelljen túlordibálnia a zenét.

– Eddig szuper, hangulatos, bár gyérebb neonvilágítással nagyobb hatást lehetne elérni, szerintem – hadartam idegesen.

– Ne aggódj! Kilenckor lámpaoltás lesz, akkor indul majd csak az igazi buli – kacsintott rám. Vettem pár mélyebb levegőt és igyekeztem nem Aaronre nézni. Tekintetem hamar elterelődött a diákok jelmezein. Néhányan a lehető legegyszerűbb és olcsóbb megoldást választotta. Magukra dobtak egy lepedőt és kivágtak két lyukat a szemüknek, és tádám, máris meg volt a szellemjelmez. Vagy a wc papírba tekert múmia sem igényelt nagy költségvetést. Akadt a tömegben tündér, boszorkány, varázsló, vámpír és még több vámpír. Néhol feltűnt egy szőrmekucsmába bújtatott vérfarkas, meg sikolymaszkos csontváz és pár művérrel borított zombi is.

Messzebbről egy szőke hercegnő figyelt az udvarhölgyeivel. Mindhárman összefont karokkal méregettek. Belekaroltam a vámpíromba és egy önelégült vigyort küldtem a szőke díva felé, majd igyekeztem mihamarabb eltűnni a gyilkos pillantásuk elől. Aaron menetközben pacsikat osztott a szembejövő barátainak, ettől picit rosszul éreztem magam, mert én még fele ennyire se voltam népszerű a saját osztályomban sem. Jobban mondva az egyetlen barátomnál sem.