Without Shadow - A vörös szemek mögött I.

2.2 "Legyen élő zene!"

Az idő szélsebesen rohant előre. Nem rég jöttem az iskolába és máris beköszöntött az október. Az elmúlt egy hónapban sikeresen túléltem az első témazárokat és röpdolgozatokat, bár némelyikre tanulhattam volna többet is, csak az előadás tervezése sokkal jobban lekötötte a figyelmemet, mint néhány fizika törvény és fogalom. Illetve ott volt még Aaron is, aki a beszélgetésünk óta figyelemre se méltatott. Ha elhaladtam mellette a folyosón, szó szerint átnézett rajtam, és ez még jobban borzolta az idegeimet. Szerencsére Martin többé-kevésbé el tudta terelni a figyelmemet, mert sokat dumáltunk az órák után az udvaron vagy a folyosókon. Megismertem legjobb barátját is Zacket, és még néhány zenefakultációs ismerősének is bemutatott, amikor a játékteremben összefutottunk velük. Viszont sikeresen lemaradtam szeptember egyik legnagyobb vitájáról, amit a fél suli láthatott. Az elmondottak alapján egy igazi hajtépős csetepaté tört ki Vanessa és Mercédes között az előadás főszerepéért. Azóta is feszült köztük a levegő, és látványosan szóba sem álltak egymással.

Éppen merengve bámultam ki az étkező ablakán, láttam a fák sárgára fakult leveleit, melyet a szél ringatott mély álomba. A tél közeledtével, kezdtem azt érezni, hogy én is lassan mély álomba szendergek. Egész nap laposakat pislogtam, néhány tanórán majdnem el is aludtam. Szörnyen fáradtnak éreztem magam, többször is előfordult, hogy Vanessa keltett, mert nem ébredtem fel az ébresztő zenebonára sem.

Egyedül ebédeltem az órák után, bár nem nevezhető evésnek, amit csináltam. Csak turkáltam és maszatoltam a tányéromban. Valahogy az étvágyam se volt olyan, mint régen, pedig milánói makarónit szolgáltak fel, az egyik kedvenc kajámat. Egy kicsit talán depressziós lehettem a nehéz beilleszkedésem miatt. Tulajdonképpen csak is Martin társaságában éreztem jól magam. Nélküle nagyon egyedül voltam, de nem akartam folyton a nyakán lógni. Mondjuk nem igazán törekedtem arra, hogy ismerkedjek, vagy mások kedvére tegyek.

– Szia! Ideülhetünk? – állt meg velem szembe Mercedes. Tálcáját szorongatta, ahogy a mögötte álló lányok is. Körbenéztem a teremben. Amíg elmélázva bámészkodtam az ablakon, észre sem vettem, hogy a hatalmas étkező megtelt éhes diákokkal. Már csak nálam maradt három szabad hely, ahová a szöszi és két barátnője ülni tudott volna.

– Persze, üljetek csak le. Úgyis menni készültem – már toltam hátra a székemet, hogy felállhassak az asztaltól.

– Ugyan már! Nem ettél semmit az ebédedből, miattunk ne menj el. Maradj csak! – mosolygott rám bájosan, miközben a velem szembe lévő helyre letelepedett. Barátnői követték a példáját, körém ültek ők is. Fáradtan megvontam a vállamat és visszahúztam magam az asztalhoz. Próbáltam még pár falatot leerőltetni a torkomon, eközben pedig a lányok beszélgetését hallgattam.

– Csajok, Aaronnel még a halloweeni bál előtt össze kell jönnöm! Most, hogy tudom, hogy nyáron szakítottak Vanessával, szabad a pálya. Egy jó becserkészős tervet kell kieszelnünk – szólt két barátnőjéhez Mercedes.

A mellettem lévő, gesztenyebarna hajú lány azt tanácsolta, hogy legyenek ott az összes focimeccsen és szurkoljanak az első sorban. Mercedes oldalán lévő pedig felvetette azt a lehetőséget, hogy szerezzék meg a számát és írogassanak neki, vagy hívják fel. Igyekeztem kevésbé grimaszolni az ötleteiken, eléggé érthetetlen volt a számomra, hogy egy olyan széplány, mint Mercedes, ne tudná elcsavarni Aaron fejét.

– Miért nem mész oda hozzá? – böktem ki végül, mire Mercedes felvont szemöldökkel rám meredt. – Aaron egy laza és közvetlen srác, te pedig egy határozott, dekoratív lány vagy. Biztosra veszem, ha te tennéd meg az első lépést, Aaron figyelmét felkeltenéd vele – mondtam nemes egyszerűséggel a puszta tényeket. Mercedes halványan elmosolyodott, ami kivételesen igazinak tűnt.