Without Shadow - A vörös szemek mögött I.

1.2 "Üdv, Naamah!"

A hatodik óra utáni szünetben hatalmas boldogság löketett kapva, széles mosollyal az arcomon szeltem a suli folyosóit és szökdécselve pattogtam fel a lépcsőn, mint egy óvodás. Egy pillanatra megálltam az épületrajzzal a kezemben. Olyan lehettem, mint egy turista, folyton a „térképemet" kémleltem. Hatalmas épület volt ez az intézmény, minden folyosója ugyan úgy nézett ki. Ahogy igyekeztem értelmezni a papírköteget, különös érzés futott végig a tarkómon. Hátra pillantottam, ugyan még nem tudtam miért, vagy azt hogy mit is keresnék. Egy ideig eltartott mire kivettem a diák tömegből azt a személyt, aki kis híján a frászt hozta rám. Messze állt tőlem, hátát hanyagul a szekrényeknek támasztotta, kezeit pedig a mellkasa előtt összekulcsolta. Engem bámult. Ijesztő, sötét tekintete azonnal az elmémbe vésődött. Mire kettőt pislogtam, az illető egyszerűen felszívódott, eltűnt, tovább állt. Zavartan toporogtam még ott egy darabig, arra gondoltam, hogy biztosan csak képzelődtem. Folytattam utamat és haladtam a következő emeletre, lassan, kicsit elgondolkodva lépkedtem fel a szürke lépcsőfokokon. Ismételten ugyanaz az érzés száguldott végig a tarkómon, ami egészen a derekamig sugárzott, mintha megannyi apró tű döfködte volna végig a hátamat. Automatikusan jobbra néztem. Megint ott volt, távol tőlem, de ismét ott állt és figyelt. Farkasszemet néztünk egymással, szívem egyre nagyobbat dobbant a mellkasomban. Úgy éreztem magam, mintha belülről belemarkoltak volna a lelkembe, és rángatva gyökerestül ki akarnák tépni belőlem. Indokolatlanul remegtem a félelemtől, még a papírjaim is kihullottak ujjaim közül.

Az a komor és sötét tekintet...

Arcának letisztult bájos vonalai és nap csókolta bőre normális esettben vonzott volna, de hiába a helyes arc, az izmos karok, ha a tekintetét, mintha megannyi ördögi füstfelhő takarta volna el. Újabb zavart pislogások közepette vált köddé. Zaklatottan szedtem fel a lapokat a földről, magamhoz szorítottam és tétován elindultam arra, amerre az ijesztő srác állt. Ugyanis mellette helyezkedett el a média terem ajtaja. A cipőm orrát bámultam egészen addig, amíg le nem ültem egy üres helyre. Köszönni is hasztalan volt, senki nem viszonozta, mintha nem is léteztem volna.

– Khm – köszörülte meg fölöttem valaki a torkát. Felpillantottam a szőke hajzuhatagra és a porcelánbaba pofira. Mercedes karba tett kézzel állt felettem, lábával türelmetlenül dobbantott a linóleumon.

– Ez az én helyem – nyávogta.

Eszembe volt Martin tanácsa, hogy álljak ki magamért, és akkor talán békén fog hagyni. Bár jelen állapotban így is elég feszült voltam, attól a fura alaktól. Miss. Szöszi pedig rátett még egy lapáttal.

– Nincs ráírva a neved! – felpattantam, és némán álltuk egymás kemény pillantását.

Először fel se tűnt, hogy a bennlévők minket bámultak. Mercedes arcára kiütött a teljes meglepettség, majd elégedetten elmosolyodott, már szinte kedvesen.

– Akkor melléd ülök, ha nem baj – megkerülte a padot és letelepedett mellém. Értetlenül pislogtam magam körül. Segítségkérően a többi diákra néztem, mintha ők jobban átlátnának Mercedes viselkedésén. Tekintetem Vanessán állapodott meg, aki biztatóan rám mosolygott és felemelte jobb hüvelykujját.

– Szép jó napot, gyerekek! - A terem azonnal elcsendesült, ahogy belépett egy fiatal csinos nő, aki az asztalára lepakolta a kezében tartott könyveket – A nevem Miss Scarlett, én vagyok a médiaismeretek tanára – mutatkozott be kellemes hangján. Rézvörös, rövid haját ujjaival megigazgatta, majd felhúzta fehér blézerének ujját a könyökéig, felült az asztal szélére és keresztbe rakta a hosszú vékony lábait.

– Kezdenék egy gyors névsorolvasást – vett elő egy kis füzetet és tollat, majd elkezdte olvasni a neveket.

– Barbara Cartland? – feltekintett.