Without Shadow - A vörös szemek mögött I.

6.2 "Csak aggódik érted, ahogy én is!"

Egy sikertelen lépés megkoronázta az egész hátra lévő napomat, ugyanis a kosarazás és én vitathatatlanul örök ellenségek voltunk, és ez mit sem változott az évek során. Dagadó bokával sántikáltam ki a tesi öltözőből, minden egyes lépéssel sziszegő hangot adtam ki magamból, miközben egy ismerősen csengő, ám kissé mégis idegenül hangzó mély hang kiáltott utánam. Odafordultam. Martin legjobb barátja, Zac integetett nekem.

– Szia! Végre, hogy elértelek – lihegett a szőkés barna hajú szeplős srác, mintha olyan sokat kellett volna szaladnia utánam.  – Mi történt a lábaddal? – kedvesen érdeklődött, ami jól esett.

– Megrándult a bokám kosarazáskor. Örülök, hogy még egyáltalán lábra tudok állni.

– Ne segítsek elmenni az iskolaorvoshoz?

– Nem kell, majd este felpolcolom, és jobb lesz. Viszont azt megköszönném, ha elkísérnél a másodikra – kaptam az alkalmon, ha már a segítségét felajánlotta.

– Lift? – javasolta.

– Felejtős! – Ingattam ellenkezve a fejemet. – Bepánikolok a zárthelységektől.

Zac vállat vont majd átkarolt, és hagyta, hogy egész testemmel rátámaszkodhassak.

– Miért is kerestél? – kíváncsiskodtam.

– Igazából csak meg akartam tudni, hogy mit mondtál Martinnak, amivel ennyire megbántottad... – Felszisszentem, ahogy az első lépcsőfokokat tapostuk -, szóval nem hajlandó senkivel beszélni. Próbáltam felvidítani, hátha javít a kedélyén, de mindig azt mondta, hogy most hagyjam békén, egyedül akar lenni. Teljesen magába fordult.

– Nem mondtam neki semmit. Talán még haragszik rátok, amiért cserbenhagytátok, amikor szüksége lett volna a barátaira!

Zac egy pillanatra lesütötte a szemét.

– Már bocsánatot kértem tőle, bár tudom ez még kevés. Most viszont valami másról lehet szó és csak te vagy az, aki talán tudna segíteni rajta.

– Miért pont én? – húztam fel hitetlenül mindkét szemöldökömet.

– Egyedül benned bízik meg igazán és... - megköszörülte a torkát -, ezt nem tőlem tudod, de odáig van érted, amióta meglátott – vette halkabbra a hangját. Egy pillanatra megdermedt az egész testem, és különös érzés szökött a mellkasomba. Nem tudtam mit mondhatnék, így inkább egy szót se szóltam.

– Bevallom az elején nem tetszett, hogy Martin csak veled foglalkozott, mert eléggé elhanyagolt minket, de boldognak tűnt, így nem avatkoztunk bele. Figyelj, csak arra kérlek, hogy próbálj meg vele beszélni! – homlokát aggódva ráncolta össze. Nem kellett sokat győzködnie, hiszen én is aggódtam Martinért. Nem akartam, hogy esetleg hülyeséget csináljon magával.

– Rendben. Megteszem, ami tőlem telik.

– Azt megköszönném, és azt hiszem utunknak itt vége is. Második emelet – biccentett a szintet jelző táblára.

Martin a szomszéd teremből kijövet észrevett minket, és a nekünk szánt szúrós tekintetéből ítélve, azonnal ideges lett. Zac, mikor megpillantotta Martint az ajtóban, odaintett neki, de ő csak egy fintor kíséretében hátat fordított.

– Láttad? Erről beszéltem!

Felsóhajtottam, elköszöntem Zactől és besántikáltam a termünkbe. Martin összevont szemöldöke nézett vissza rám. Rezzenéstelen arccal álltam a tekintetét. Innentől kezdve nem tartottam valami jó ötletnek, hogy szóba elegyedjünk. Nem véletlen, hogy kerültem, hiszen kissé kínosnak éreztem, ami kettőnk közt történt.