Without Shadow - A vörös szemek mögött I.

2. Donna Wiseman Középiskola

A nap hátra lévő részében csak arra tudtam gondolni, ami a folyosón történt. Még az ebédlőben is csak magam elé meredtem. Hol az ijesztő sötét szemeket láttam újra és újra, hol pedig az Aaronnel való különös és kissé értelmetlen beszélgetésünket elevenítettem fel.

Mi az, hogy Naamah? Valami itteni szleng?

Gyötörtem magam a történtekkel, miközben a folyosókat szeltem céltalanul. A mai nap teljesen leszívta az energiámat, ráadásul a fejem is sajgott. Az egyik korlátnál elidőzve lenéztem az alattam lévőkre, akik a földszinten zajongtak, nevetgéltek vagy éppen sikongattak. Megrémisztett ez a hatalmas iskola és a sok ismeretlen arc, akik körül vettek. Nem könnyű egy olyan osztályba beilleszkedni, ahol már kialakultak a klikkek. Nagy fába vágtam a fejszémet, de nem futamodhattam meg már rögtön az első akadálytól. Ehhez idő kellett, nekik és nekem is. Sosem voltam az a hivalkodó személyiség, jobb szerettem csendben, a háttérből figyelni, és úgy kiismerni az embereket. Ott láthattam a másik igazi arcát, nem pedig azt, amit felém akartak mutatni.

Igen, egy darabig meghúzom magam. Nem adok rá lehetőséget, hogy bárki is belém kössön!

– Szia! – bökött vállon a hang tulajdonosa, mire én kis híján szívinfarktus közeli állapotba kerültem a rémülettől. Megpördültem, majd szembenéztem egy bájos és kedves mosollyal.

– Sz-szia! – dadogtam még a félelem hatása alatt. Teljesen lefagytam, az előttem álló srác pedig homlokát ráncolva, aggódó tekintetével mért fel.

– Minden oké? Bocsi, ha megijesztettelek – mentegetőzött. Amíg igyekeztem kevésbé látványosan kapkodni levegő után, addig egy barátságosnak ugyan kevésbé mondható, de valami mosolyszerűséget sikerült kipréselnem magamból. A tengerkék szempár nyugalmat sugárzott felém. A mosolyától apró kis ráncok futottak ívesen a szeme sarkában is.

Kissé zavartan túrt bele éjfekete tincseibe, amíg csak szótlanul bámultam rá. Kellemes parfümje megcsiklandozta a szaglósejtjeimet, amitől egyre mélyebb levegőket vettem. Ezzel sikerült az őrülten verdeső szívemet is csitítani. Az első pillanatban, amikor megbökött, szinte teljesen biztos voltam benne, hogy Aaron az. Magam se tudtam biztosan, hogy csalódtam-e, amikor megfordultam, vagy éppen örültem, hogy nem vele szembe kellett állnom.

– Ugyan! Kicsit elbambultam. Ez az első nap eléggé lefárasztott – vallottam be.

– Ó, pedig most jön még csak a java. Megígértem, hogy körbevezetlek, de ha nincs kedved hozzá, azt is megértem – mondta kissé csalódottan. Ugyan tényleg fáradt voltam, de szívesen töltöttem volna vele a szabadidőmet. A kedvessége és figyelmessége már az első találkozásunk óta magával ragadott.

– Dehogyis, nagyon örülnék neki. Felőlem már most azonnal mehetünk! - átváltottam egy lelkesebb fokozatra. Szükségem volt barátokra, és ez az ajánlat remek alakalom volt arra, hogy jobban megismerhessük egymást.

– Nagyszerű, akkor vágjunk is bele. Első állomás a földszint! – bökött egyet lefelé a mutató ujjával.

Közösen elindultunk a lépcsőn, közben pedig mesélt egy kicsit a suliról. Elmondása szerint az iskolánk már betöltötte a százhúsz évét, az új épületet pedig még két éve adták át, mikor is elkezdte a kilencedik osztályt. Előtte elvileg a város másik végében működött, egy lelakott téglaépületben.

– Nem rég kezdett Árnyékvölgy felvirágozni. Azóta, hogy megnyertek valamilyen pályázatot, kollégiumot is építhettek a sulihoz. Egyre többen jönnek ide a messzi városokból is. Illetve egyre több szórakozó helyet, és kávézót nyitottak a központban. Majd ha lesz valamikor kedved a várost is megmutathatom. – Halvány kis gödröcskék villantak fel a szája szélén, amitől még barátságosabbá vált az arca.