Without Shadow - A vörös szemek mögött I.

13.2 "Egy örök rejtély maradsz"

Barbara

Az étkezőben már elég csekély sor állt. Szerencsére a nagy tömeg után érkeztünk, bár így meg volt annak a veszélye, hogy nem sok választék maradt a főételből. Egy tálcáért nyúltam, amit hátra adtam Martinnak, majd vettem egyet magamnak is. Az idős konyhás néni mosolyogva fogadott mindenkit, és meglepően nagy adagokat osztogatott a rizseshúsból. Ahogy a pult mögé pillantottam, a másik kondér már üresen kongott, míg a rizsesé félig.

– Gyanús, hogy ebből ennyi maradt – jegyeztem meg halkan Martinnak, amikor helyet foglaltunk az egyik asztalnál. Ő is kétkedve forgatta a villáját. Nem nyújtott valami bizalomgerjesztő látványt. A rizs nyálkás volt, a hús pedig úgy nézett ki, mintha ürülék darabkákat kockáztak volna fel.

– Valahogy már nem is vagyok annyira éhes – fintorodott el.

– Biztos? Pedig annyira ínycsiklandó az illata – szagoltam bele az ételbe, majd akaratlanul is egy grimaszba torzult az arcom. Martin jó ízűen felnevetett az arckifejezésemet látva.

– Sziasztok! – Nathalie tálcával a kezében Martin mellé telepedett, majd azonnal elkezdte belapátolni a kajáját. A fiúval megrökönyödve néztük a jelenetet.

– Ti nem esztek? – emelte fel a fejét Nathalie.

– Azt ne mond, hogy ez a moslék ízlik neked! – szólta meg Martin.

– Pedig finom. A nagyim is így csinálja – felelte értetlenül Nathalie.

Martinnal összenéztünk, majd óvatosan a számhoz emeltem egy adagot a rizsből. Nagy meglepetésemre tényleg ízletes volt, pedig a szaga pont ennek az ellenkezőjét sejtette.

– Nem rossz – jegyeztem meg.

– Ha hányni fogok, az a ti lelketeken szárad majd! – mutatott ránk a fiú, aztán óvatosan nekilátott az ételnek. Látszólag nem volt elájulva tőle, de így is majdnem megette az egészet. Ahogy végignéztem a többieken melegség járta át a mellkasomat. Minden olyan normálisnak tűnt. Ismét jóban voltam Martinnal, pedig már lelkileg felkészültem a következő vitánkra. Magához képest elég éretten kezelte a helyzetet, és külön meglepetést okozott, hogy csokit hozott nekem. Nathalie-val is eléggé eltávolodtunk, de bizakodó voltam a kapcsolatunkat illetően.

Miután befejeztük az ebédet a szobatársam közölte, hogy szeretne mindkettőnkkel beszélni az elmúlt időszak eseményeiről. A bejelentését követően egy gombóc növekedett a gyomromba, de előbb vagy utóbb túl kellett esnem ezen. Idegesen követtem őket a folyosón, miközben lestem a körülöttünk lévőket, ne hogy Aaronnel összefussunk. Tudtam, hogy egész nap nem rejtegethettem előle Martint, de azért megpróbáltam. Amint beléptünk a szobánkba, lerúgtam magamról a cipőmet és az ágyamra telepedtem. Éreztem, ahogy a túl sok ételtől szép lassan elnehezült a fejem.

– De tudnék most aludni – dőltem rá a párnámra.

– Most nincs alvás! – lökdöste arrébb a lábamat Martin, hogy mellém ülhessen.

– Szeretnék egy kis komolyságot kérni – szólalt meg rezzenéstelen arccal Nathalie. – A ti érdeketek, hogy többet megtudjatok önmagatokról. A halandók nem tudhatnak a létezésünkről.

– Halandók? – ismételtem. – Ezek szerint mi halhatatlanok vagyunk? – ültem fel törökülésbe némi érdeklődést mutatva.

– Nem egészen. Így hívják azokat, akik nem rendelkeznek semmilyen képességgel – felelte.

– Ó – egyszerre csodálkoztunk el a fiúval.

Martin arcára kíváncsiság ült ki, amikor Nathalie a táskájából előhúzott egy régi, bőrborítású füzetet. Hasonlított az asztalán tornyosuló darabokra.