Grangerből 𝐌𝐚𝐥𝐟𝐨𝐲 [BEFEJEZETT]

Felismerés

19. fejezet: Felismerés

Hermione zakatoló szívvel szinte beesett a kandallón keresztül a háza nappalijába. Minden ízében remegett és roppantul szédült. Épp csak annyi lélekjelenléte maradt, hogy néhány pálcaintéssel bebiztosítsa magát: bűbájjal lezárta a kandallót, hogy Malfoy még véletlenül se jöhessen utána, és ugyanígy tett az otthona összes nyílászárójával is.

Amikor végzett, már alig látott a könnyeitől; szinte vakon tapogatta ki az egyik karosszék karfáját, hogy egy másodperccel később zokogva huppanjon le bele. Úgy sírt, mint egy kislány. Hangosan, hüppögve, remegve, csukladozva, remélve, hogy ezzel kiadhatja magából minden, de minden fájdalmát.

Egyszerűen akármennyire is próbálta, nem tudta kiverni a fejéből Pansy szavait. Pedig tudta, hogy a boszorkánynak nincs igaza. Legalábbis részben biztosan nincs. Hermione Granger önértékelése köszönte szépen, tökéletesen rendben volt. Tudta, mennyit ér, ahogy tisztában volt azzal is, hogy egyáltalán nem számít, milyen vér csörgedezik az ereiben, arany vagy sár...? Mi jelentősége volna ennek? Semmi. Büszke volt arra, ahonnan érkezett, büszke volt a szüleire, a nagyanyjára, minden felmenőjére, és nem utolsó sorban saját magára is. Rég elmúltak már azok az idők, amikor másodéves kislányként hüppögve üldögélt Hagrid kunyhójában, mert sárvérűnek nevezték... Nem nevezték... Malfoy nevezte őt annak. De ennek már nem volt semmi jelentősége. Ha valamit biztosan tudott, az az volt, hogy Malfoyt már régóta nem érdekli, hogy ki aranyvérű, ki félvérű és ki mugliszületésű... Nem erről volt szó. Pansy sértése csak felbosszantotta, de egyáltalán nem okozott neki fájdalmat. Nem az a kifejezés okozott neki fájdalmat.

Hanem a többi. Mert akárhogyan is próbálta meggyőzni magát az ellenkezőjéről, érezte, hogy a nőnek sok mindenben igaza van. Parkinson az elevenébe talált a mondandójával, és ehhez láthatóan bámulatosan értett. Mert Hermione Granger és Draco Malfoy... Nos, ők tényleg nem illenek egymáshoz. A legkevésbé sem. Valóban nem illett bele Narcissa és Draco köreibe. Az emberek persze kedvesek voltak vele... Mr. Francatelli különösen, és a múlt alkalommal, Pansy partiján is jól kijött sokakkal. A társaság egy része befogadónak bizonyult, és ő meleg szívvel gondolt azokra, akik ott és akkor segítő kezet nyújtottak neki, belevonva őt a társalgásba. Érdeklődéssel fordultak felé, és ebben nem volt semmi manír vagy álságosság. De ez egyetlen alkalom volt. Összességében semmi köze nem volt hozzájuk, és Hermione a szíve mélyén jól tudta, hogy soha, de soha nem tudná behozni a lemaradását azokkal szemben, akik beleszülettek ebbe az életstílusba.

És ott volt a legfájdalmasabb pont Pansy szavaiban... Malfoy. Igen, a nő kimondta, amit Hermione a szíve mélyén pontosan érzett: a férfi, a férje tényleg csak elgyengült Párizsban, csupán megkívánta őt. Áldotta azt a maradék józan eszét, hogy sem akkor, sem előtte, sem pedig később nem adta oda magát Malfoynak. Szégyenteljes tett lett volna, amivel örökre nevetségessé teszi magát saját maga és a férfi előtt. Pansynak igaza volt. „Annyi mindent nem tudsz Dracóról..." Valóban nem tudott. Néhány dologgal tisztában volt, például azzal, hogy Malfoy már nem ugyanaz a gonosz görény, akit iskoláskorában megismert. Sokat változott, jórészt előnyére, még ha a személyiségjegyei egy része meg is maradt. Gúnyolódott, ironizált... De ezek csak elképesztően vonzóvá tették az egyébként művelt, okos, gyengéd és sokszor kedves férfit. Hiszen így viselkedett vele az elmúlt hónapokban. Talpig úriemberként. Kétszer el is gyengült előtte: Velencében, a bárban, amikor Crakról beszélt neki, és a Daisyvel töltött hétvégén, amikor olyan mértékben kitárulkozott előtte a múltját illetően, amit Hermione sosem hitt vagy remélt volna. De mindez elég volna ahhoz, hogy kijelenthesse, ismeri Draco Malfoyt? Dehogy... Pansy ismerte őt igazán. Pansy, az az átkozott boszorkány, aki már akkor rajongott érte és szerette – szerette? – őt, amikor Hermione még tudomást sem vett róla.