Grangerből 𝐌𝐚𝐥𝐟𝐨𝐲 [BEFEJEZETT]

A szeretet ünnepe +18🔞

30. fejezet: A szeretet ünnepe

Hermione elnyílt ajkakkal nézte a férfi kezében csillogó gyűrűt. Bele sem gondolt, mennyire hiányzott neki az ékszer. Az elmúlt hónapokban annyira megszokta, hogy ott csillog az ujján...

De most minden annyira zavaros volt. Ismét. Malfoy vallomása, amit a jövőre vonatkozva mondott az esetleges leendő feleségéről és a róla, Hermionéról kapcsolatos gondolatairól... Persze – ötlött fel a gondolat a nőben –, az egész lehet üres lózung, udvarias kijelentés, ami nem bír mélyebb jelentéstartalommal... De Malfoy annyira őszintének tűnt. Akkor és most, ahogy ott ült előtte, felé nyújtva az ékszert.

Tudta, hogy a férfinek van egy álarca, amit a külvilág felé ügyesen és hihetően mutat: az arrogáns, gazdag, zárkózott sznob, akinek mindenkihez van egy epés, de találó megjegyzése. Pontosan ismerte Malfoynak ezt az énjét, ahogyan azt is, amit az utóbbi hónapokban lassan, de biztosan feltárt előtte a férfi.

Az előzékenységét, az udvariasságát, a jó humorát, a műveltségét, a gondoskodását... A gyengédségét, ami, Merlinre, annyira ellágyította őt mindig!

És most, ahogy a szürke szemekbe nézett, nem látott benne semmiféle cselszövést, mesterkéltséget vagy csalárdságot.

– A kérdésem tehát az, Granger – szusszant fel Draco egy árnyalatnyi bosszússággal a hangjában, láthatóan kissé elbizonytalanodva a nő némaságától –, hogy hajlandó vagy-e továbbra is a feleségem maradni? Ameddig... kell. Bármeddig.

Hermione reszketve előre nyújtotta a bal kezét, Malfoy pedig óvatosan a kezébe fogta azt, és lassan, miközben a nő szemébe nézett, az ujjára húzta az ékszert. Az érintéstől a boszorkány kissé megvonaglott, és mintha a tekintete is elfátyolosodott volna. Kétség sem fért hozzá, hogy a pillanat meghittebb volt minden helyzetnél, amiben valaha részük volt; a kandallóban pattogott a tűz, halk, régimódi zene szólt a gramofonból, a karácsonyfa illata és fényei elárasztották a szobát, kint, az ablakon túl pedig hatalmas pelyhekben hullott a hó.

– Akkor – kérdezte rekedtes hangon a férfi – ezt vehetem igennek?

Hermione aprót bólintott, kivette a férfi kezéből a poharat, és a sajátjával együtt letette azt az asztalra. Minden aggodalmát legyűrve, most már hezitálás nélkül csúszott közelebb Dracóhoz, és átölelte őt.

– Minden olyan bonyolult – suttogta a férfi vállába.

– És mégis... annyira egyszerű – mormolta Draco.

– Mert épp nem tesszük komplikálttá mindenféle zavaros históriákkal kettőnk között – nevetett fel halkan, könnyes szemmel Hermione.

Kibontakozott a férfi öleléséből, felállt, az ablakhoz lépett. A benti fény láttatni engedte az ablak másik oldalán, kint szállingózó hópelyheket. Abban a pillanatban szívesen megállította volna az időt, hogy mindörökre ott maradhassanak a békés kisházban. Hallotta, ahogy Draco is feláll, közvetlenül a háta mögül pedig meg is hallotta annak hangját.

– Igen, de... Sokszor azzá tenném. Most is. És azt hiszem, hogy jelen pillanatban te is hasonlóképpen vélekedsz. Vagy tévednék, Hermione?

A nőt áramütésként érte a férfi utolsó kérdése, és nem csak annak jellege miatt. Malfoy életében először szólította őt a keresztnevén. Döbbenten fordult szembe vele; már a legkevésbé sem érdekelte a hóesés. Volt valami furcsa fény az egykori mardekáros szemeiben, olyasmi, amit korábban csak ritkán látott: Párizsban, a Roxfortban és a közös, balul elsült hétvégéjük boldogabb pillanataiban.