Grangerből 𝐌𝐚𝐥𝐟𝐨𝐲 [BEFEJEZETT]

Ultrahang és interjú

60. fejezet: Ultrahang és interjú

A fellobbanó érzéseik ellenére – vagy éppen azért – Hermione és Draco a különös incidenst követően a szokásosnál is előzékenyebbek és gálánsabbak voltak egymással.

Igazából az egész olyannak tűnt, mint valami furcsa, vihar előtti csend, aminek a vége egyértelműen csakis egy óriási robbanás lehet. Ezt mindketten tudták, épp csak azt nem, hogy óriási veszekedés vagy valami egészen más kerekedik-e ki az idegőrlő, feszélyezett udvariasságból, amit egymás irányába tanúsítottak.

A Reggeli Próféta már sokkal jól értesültebb volt az érzéseiket illetően, mint ők maguk. A hétvégét követő hétfőn, kedden és szerdán a lap folytatásos szappanoperának tűnő irományokat közölt le a közöttük lévő kapcsolatról, ami teljes egészében feltételezéseken és „bennfentes informátorok" elbeszélésein alapult.

Miután Draco jótanácsai ellenére Hermione a kezébe kaparintotta az újságokat, már biztosan tudta, hogy az úgynevezett „közeli barátok", akikre a Próféta hivatkozott, nem léteznek. Egy ízben például azt írták, hogy Hermione és Draco az Eiffel-torony tetején, szemerkélő esőben jegyezték el egymást újra, miközben egy vonós zenekar Celestina Maggica egyik rémes szerelmes számát játszotta a párnak. Más – szintén nem létező – barátok tudni vélték, hogy a leendő szülők egy csendes-óceáni lakatlan szigeten álló villában várják a sajtóvisszhang csillapodását, egyik este pedig szűk körben, a tengerparti naplemente fényeiben, sellők kórusával körülvéve, mezítláb a vízben állva leteszik a Megszeghetetlen Esküt, így pecsételve meg a közöttük lévő „szerelmes szövetséget".

Az efféle hírek nemhogy dühöngésre, de inkább nevetésre késztették Hermionét. Képtelen volt napirendre térni afölött, hogy akadnak – mert bizonyára akadnak – a varázsvilágban olyanok, akik hitelt adnak az efféle, teljességgel légből kapott, megnevezhető forrással nem rendelkező pletykáknak.

Ez jutott eszébe azon a délelőttön is, amikor Draco belépett a kisebbik dolgozószobába, Hermione ideiglenes irodájába, hogy magához vegyen egy könyvet. Miközben Draco már a polcok között kutakodott, a boszorkány odaszólt neki:

– Neked nem a tengerparton kellene állnod épp? – kockáztatta meg Hermione. Sovány vicc volt, de már igazán unta a túlzott udvariaskodást, és oldani akarta a helyzetet.

Draco összevont szemöldökkel, egy könyvet lapozgatva lépett ki az egyik könyvespolc mögül.

– Akárcsak neked, Granger – morogta lustán, miközben a kötetet böngészte. – Ebben az új, Sötét Nagyúr-mentes, szabad világban mi sem volna logikusabb, mint letenni egy olyan esküt, amit, ha megszegünk, meghalunk. Idióták – forgatta meg a szemét.

– Azok – biccentett egyetértően Hermione. – A Csendes-óceánban nem is élnek sellők. A sós víz miatt körülbelül két percen belül elpusztulnának – tette hozzá mindentudóan, miközben bélyegzővel látott el egy iratot.

– Hm... Jogos az észrevétel – állapította meg elgondolkodva Draco. – Kérj helyesbítést. És tedd hozzá, hogy sosem vennék nőül senkit mezítláb. Mint valami bennszülött – fintorodott el.

– Hozzáteszem, hogy én meg soha nem mennék nőül hozzád! Sem cipőben, sem anélkül! – tetézte nevetve Hermione. – Tényleg... Mi lenne, ha véget vetnénk ennek az ostoba híresztelés-cunaminak, és adnánk egy interjút?

– Egy interjút – ismételte Draco, és végre felnézett a könyvből. Úgy bámult Hermionéra, mintha a nőnek elment volna az esze. – Jó vicc.