Grangerből 𝐌𝐚𝐥𝐟𝐨𝐲 [BEFEJEZETT]

Baj van a merengővel... +18🔞

63. fejezet: Baj van a merengővel... +18🔞

A titkos szigeten töltött éjszaka minden szempontból csodálatosan alakult. A szabadban aludni furcsa, de felszabadító érzés volt, az óceán halkan morajlott, a meleg szellő cirógatta a bőrüket, a baldachin távoltartotta a szúnyogokat, a fáklyák gyérülő fénye meghitté varázsolta a közeget, a vékony takaró alatt pedig úgy simultak egymáshoz, mintha az volna a világ legtermészetesebb dolga, hogy ők ketten egymás mellett fekszenek.

Hermione mindezen intenzív hatásokat tapasztalta alvás közben, mégis – vagy éppen ezért – csodálatosan pihentető éjszakában volt része, miután abbahagyták egymás testének gyengéd becézgetését.

És mindeközben – még álmában is – ott visszhangoztak a fejében Draco szavai. Hogy egyszer az a férfié lesz... és Draco az övé. Kétségek nélkül. Egyszerre töltötte el jóleső borzongással, boldogsággal és riadalommal ez az ígéret, mert minden csodálatos pillanat ellenére Hermione még mindig nem tudta, mit is akar pontosan hosszútávon.

Keresni az állítólagos Igazit, valakit, akivel tényleg boldog lehet, vagy megpróbálni megérteni, elfogadni, hogy minden viszontagság és összetűzés ellenére talán pont Draco az az ember, akivel igazán boldog lehet. A várandóssága okozta hormonváltozások sem segítettek abban, hogy tisztán gondolkodjon, sem az előtte álló időszak, amire nem csak izgalommal, de egy kis riadalommal is tekintett. Mégiscsak egy apró emberi lényt fog nevelni, akiért ő lesz a felelős...

De rövidtávon pontosan tudta, mire vágyik: hozzásimulni Dracóhoz, és átélni azt a csodát, hogy hiába aludtak, időről-időre kissé magukhoz tértek, és vagy az egyikük, vagy a másikuk simogatta meg vagy csókolta meg a másikat álomittasan.

A napfelkelte egymás karjaiban érte őket, és amikor Hermione a leszorított szempillái mögül érzékelte a narancssárgás fényt, kinyitotta a szemét, és kissé feljebb tornászta magát az ágyban.

– Baj van? – riadt fel Draco. – Rosszul érzed magad?

– Dehogy...

– Akkor aludj, Granger, az ég szerelmére! Körülbelül hajnali öt óra lehet... – morogta kissé bosszúsan Draco.

– Épp ez az. Ezt látnod kell! Nézd, milyen szép a napfelkelte! – rázta meg kissé a férfit, és az előttük elterülő óceánra mutatott. A távolban egy narancssárga pont kezdett egyre feljebb emelkedni a horizonton. – Hát nem gyönyörű? – suttogta áhítatosan a boszorkány.

– De. Gyönyörű – sóhajtott fel Draco, jóllehet, ő Hermionét nézte. A boszorkány gesztenyebarna haját vöröses csillogásba borította a felkelő nap, ahogy az arcát és a bőrét is... Bámulatosan szép látványt nyújtott; ezt valóban kár lett volna kihagynia.

Ő is feljebb ült az ágyban, és miközben a napfelkeltét nézték, képtelen volt megállni, hogy ne csókolja meg Hermione nyakát. Óvatos, már-már kutakodó volt az érintése, de Hermione reakciója – egy vágyakozó sóhaj és egy apró félmosoly – megerősítették abban, hogy nem tesz rosszat.

A boszorkány odaadóan fordult felé, és miközben Draco végigsimított az ujjaival a vállán és a hátán, ő a kezébe fogta a férfi arcát, és lassan csókolni kezdte őt.

– Az jutott eszembe – suttogta Hermione, miközben átkarolta a karjával a férfi nyakát –, hogy a te születésnapodat nem is ünnepeltük meg kellőképpen júniusban. A baba és... és egyebek miatt nem fordítottam rád megfelelő figyelmet.

– Nem tesz semmit – nyugtatta meg felszegett állal a férfi. – Egy ideje már nem vagyok túlzottan oda a saját magam ünnepléséért.

– Ha ezt a tizenöt éves éned hallaná... – kuncogott Hermione.