Grangerből 𝐌𝐚𝐥𝐟𝐨𝐲 [BEFEJEZETT]

Vacsora egy régi ismerőssel

46. fejezet: Vacsora egy régi ismerőssel

Csütörtök este Hermione legszívesebben fejbe lőtte volna magát egy mugli fegyverrel. Vagy legalább lábon, hogy igazán fájjon az... ostobasága.

Ugyanis nem azért volt szüksége az este hét óra helyett mondott nyolc órai találkozóra, mert túlórázott, hanem mert le kellett nyugodnia a közös vacsora előtt. Ez pedig az elmúlt napokban egyértelműen nem sikerült neki.

Úgy állt a hálószobája tükre előtt, mint valami megszeppent fiatal lány az első randevúja előtt. Úgy, mint több mint egy évvel azelőtt olyan sokszor, mikor Dracóval kellett találkoznia.

Nem, nem randevú! – emlékeztette magát, immáron sokadszor.

Hanem két független ember találkozása. Két régi, jó ismerős vacsorája.

Leszámítva, hogy általában nem szokott a régi, jó ismerőseivel felemésztő szerelmi kalandba bonyolódni, majd könnyek között elválni. Márpedig Dracóval éppen ezt tették a múltban.

Merlinre! Hiszen az már több hónapja volt... Jó egy éve! – pirított magára szigorúan.

A magában csak kellemetlen eshetőségnek nevezett felvetéssel pedig egészen hat órával azelőttig nem is szembesült. Az ominózus felismeréskor épp az irodájában ült, a Manók és Koboldok Országos Találkozójának tervezett röpcéduláját tanulmányozta, amikor az eszébe villant a lehetséges forgatókönyv, ami azóta sem ment ki a fejéből.

Mert mi van, ha ő gyanútlanul átsétál a belvároson, bemegy a Le Gavroche-ba, engedi, hogy az egyik pincér udvariasan a lefoglalt asztalhoz kísérje, ahol ott várja majd Draco... egy másik nő társaságában?!

Ginny decemberi vallomása óta többször is elképzelte magában az Anne nevű nőt. Még a vezetéknevét sem tudta, csak azt, amit a barátnője elmondásából tudott: hogy Anne Dracóval randizik, egyébként pedig egy régiségboltot üzemeltet Írországban.

Anne... Kedvesnek tűnt a neve alapján. A foglalkozását tekintve pedig bizonyára érzelmes, hiszen szereti a régiségeket. Az antik tárgyakat csak igazán kifinomult lelkek képesek értékelni. Tehát Anne bizonyára jó lelkű és halk szavú... Vagy harsány és vicces, mint Demelza.

Szeretnivaló... Olyasvalaki, aki igazán érti egy férfi lelkét... Aki képes gyengéd lenni és ha a szükség úgy kívánja, a háttérbe szorítani a munkáját, hogy ahelyett az szeretett férfit halmozza el a törődésével.

Mindent összevetve, a Hermione képzeletében létező Anne megtestesített mindent, amit ő nem tudott megadni Dracónak. Ha pedig ez így van – miért is lenne másként, hiszen nem mindenki Pansy Parkinson –, akkor ő csak gratulálhat a boldogságukhoz.

Hiszen ez az élet rendje: szerelmek jönnek-mennek, egyik erősebbnek bizonyul a másiknál, van, ami csak egy fellángolás, van, ami több annál és akad olyan szerelem is, amit megtapasztalva minden addigi gyerekes bohózatnak tűnik.

Miközben ezen elmélkedett, végül az egyik, általa kedvelt bordó-fekete ruha mellett döntött, ami nem volt túl hivalkodó, mégis megfelelt a különleges alkalomnak. Ráadásul – állapította meg a boszorkány, miközben laza kontyba tűzte a tarkóján a haját – ebben az öltözékben nem kell szégyenkeznie, akármennyire is tökéletes az az Anne. Hiszen neki magának is voltak érdemei!

Érdemei, amelyek miatt hagyta darabokra hullani a házasságát...

Ingerült fújtatással szabott gátat az önmarcangolásnak, magához vette a táskáját, lesietett a földszintre, felöltötte a világosbarna ballonkabátját, és mielőtt minden fényt eloltott a lakásban, a kék zafírköves, fehérarany gyémánt eljegyzési gyűrűjét lerángatta az ujjáról, és az egyik közeli asztalkára tette.